Azért írom ezt a kis naplószerűséget, hogy pontosan értesüljetek az itt/velem történő eseményekről, és úgy hiszem nem csak az élményeimet, tapasztalataimat oszthatom meg itt veletek, hanem sok tanulságos történetet is. Ezt a naplót csak azoknak szánom (igen személyes volta miatt), akiknek én küldöm el az elérhetőségét. Igyekszem majd rendszeresen vezetni, képeket mellékelni, és persze személyre szóló emileket is küldeni. Puszi nektek!
Jan. 26. Keleti Pályaudvar. Indulás.
Anyáék kivittek az állomásra, Judit már ott várt, jókat nevettünk, hogy mekkorák a csomagjaink, amikor vinni kellett persze már nem volt olyan vicces… Már csak egy fél óra volt hátra indulásig és még csak akkor gördült be a vonat, elindultunk, hogy felszálljunk, de még a kalauz nem volt ott és meg kellett várni. Kb 10 perc múlva meg is érkezett. Kéri a jegyünket, odaadom, erre kiderül (basszus még mindig nagyon dühös vagyok ez miatt…), hogy a Miskolci vasútállomáson a jegykiadó nő nem pecsételte le a jegyünket, így jelenleg csak egy sima helyjegy, amivel nem szállhatunk fel. De az ár a totális (helyjegy+jegy) összeget mutatja, tehát a bizonyíték ott van, hogy kifizettük mi a teljes árat, csak az a dilettáns szerencsétlen nem nyomta rá a pecsétet, amúgy hozzáteszem így is 45 percet vett igénybe mire kiadta. Hm… Mindez 20 perccel az indulás előtt. Azt hittem felrobbanok. De a kaller rendes volt, mondta, hogy megpróbál valamit tenni, hogy felszállhassunk. Rohantunk vele a síneken és épen indulni készülő vonatokon keresztül, hogy az irodában Keleti Pu-s pecsétet kapjunk, nagy nehezen sikerült a hivatalos szervektől kikérni. Uh megvan…de jó. Visszarohanunk újból a síneken és a már tényleg induló vonatokon át. Mire megnézi megint a jegyet a kaller és (basszus ez nagyon durva) kiderült, hogy az imádott miskolci jegykiadó kisasszony január helyett februári dátumot írt a jegyre, holott többször el lett neki mondva a pontos dátum, na ez indulás előtt 10 perccel volt és mi még a peronon dühöngtünk és hát na sírtunk, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A kaller száguldott a nemzetközi jegyiroda felé, hogy valamit még tegyen értünk és felülbélyegezzék az egészet. S eközben egy kalauz nő, aki izgult értünk és nyomon követte az eseményeket, elkezdett mesélni az útról: „Ez egy elátkozott vonat, a cseh cigányok rendszeresen betörnek a kabinokba és elrabolják az utasok cuccait, ezért le szoktuk láncolni a kocsikat és a kabinok ajtaját is. Úgy kell tenni, mintha aludnánk és magunk alá kell tenni az értékeinket, úgy talán nem lesz baja. WC-re csak úgy mehetünk ki, ha szólunk a kalauznak, hogy vigyázzon a cuccainkra.” És persze mindez éjszaka történik. Na ezen a ponton már eléggé ideges voltam, a szüleimről persze nem is beszélve. Indulás előtt pár perccel megérkezett a Kalauzunk, aki elrendezte, hogy kivihet minket Varsóba, annyi hogy a szlovák a cseh és a lengyel kallereket le kell fizetnünk, hogy ne problémázzanak a jegyünk miatt, és ő majd ad láncot a kabinunkra. Meg annyit tett hozzá „Amúgy nem iszom, de ez előtt az út előtt mindig kell egy kis pohárka”. Szüleim feldobtak minket és a cuccainkat a vonatra még elbúcsúzni sem volt idő, mert le kellett szállniuk, hiszen bármelyik pillanatban indulhat a vonat. Hát nem így képzeltem el az indulásunkat, nagyon megviselt az egész cirkusz.
Elindultunk, a kalauz jött és kötött velünk egy „üzletet”. Mi adunk eurót, ő lefizeti vele a kallereket és kapunk 3 ágyas zárható biztonságos kabint. Így röppent is a 40 euró a kalauzhoz. Utána egész úton nagyon kedves volt, és ránk-ránk nézet, na hát dörzsölt egy pali volt, őt se kellett félteni. Mindegy nem sájnálom a pénzt, elvileg fel se szállhattunk volna (kb 30 ezer forint veszteségtől, plusz egy hetes késéstől „mentett” meg minket), meg azért nyugodtan tudtunk aludni úgy, hogy be volt zárva a kabinunk. A harmadik utas egy lengyel férfi volt, és tudott angolul, így kicsit beszélgettünk, aztán 11 éjfél között el is aludtunk. Hajnal 3 körül arra ébredtem, hogy láncokkal rohangálnak a vonaton, innen tudtam hogy Csehországban vagyunk… basszus ez őrület, kellett ez az egész nekem?
Megérkeztünk Varsóba, még szerencse, hogy jó helyen szálltunk le és közel volt a buszmegálló, az amúgy 3-5 perces utat fél óra alatt tettük meg, mert nem bírtuk vinni a csomagjainkat. Varsó egy rút város az az igazság, meg úgy amúgy egész Lengyelország (szélsőséges kijelentés, de én ezt láttam). Mindenütt csak A) traktorok-markolók, B)autószalonok-plázák, és C)panelrengetegek váltogatják egymást az út mentén. A hős kallerünk segített leszállni a vonatról, és persze ő is elmondta, hogy mivel Varsót szétbombázták, ne számítsunk nagy látnivalókra. Na de először is megérkeztünk ugye Varsóba, könnyen megtaláltuk a buszpályaudvart majd röpke 12 órát töltöttünk itt várakozással. Uh a szokásos.. csövesek, átutazók, meg rengeteg büfé. Ettünk egy tál meleg ételt, rá kellett jönnöm a választék alapján, hogy a lengyelek nagyon szeretik a húst (egy vega étel se volt) és rengeteg káposztát esznek. Amúgy a kaja elment, érdekes és roppant praktikus, hogy hungarocel poharakban adják a teát és a kávét, ez nagyon tetszett, sokkal jobb, mint a könnyen átforrósodó és eltörő műanyag, ami nálunk van. Elvánszorgott a 12 óra és szálltunk is fel este fél 8-kor a buszra, az út elvileg 13: 20-ig tartott. Aludni nem tudtam, mert a lábaim sehogy se fértek el, szörnyen kimerítő volt félkábán zsibbadó végtagokkal vergődni azon a szűk helyen. De azért itt is értek meglepetések. Amikor Rigába értünk fél hét körül a buszsofőrök mindenkit levezényeltek a buszról, mi nem értettük mi történik, hiszen a jegyünk Tallinig szólt, aztán egy észt csaj odaszólt magyarul, hogy egy óra múlva indul ugyaninnen a Tallinba menő busz. Jó azért utána kérdeztünk több helyen, aztán gyors óraátállítás következett (plusz egy óra van itt, mint otthon). Vártunk egy órát ezen a pályaudvaron is. A Rigai csövesek sokkal büdösebbek, mint a Varsóiak-ennyi volt az össz észrevételem Rigáról. Kicsit pesszimista szemléletű megjegyzéseim vannak, tudom, de ebben a helyzetben elég nehéz volt észrevenni a szépséget. (Kis kitérő: amúgy az egész útra érvényes, hogy ha valakihez angolul szólunk, és az illető nem beszél így, akkor bőszen elkezd magyarázni a saját anyanyelvén, sőt még akár kérdéseket is tesz fel nekünk, mire mi értetlenkedve válaszolunk angolul, és ő válaszol az ő nyelvén. Vicces…) Indultunk is a buszhoz, a sofőr értetlenkedett egy kicsit a jegyünkkel, de aztán sikerült megfejtenie és felszállhattunk. Uh fél 8-tól 13:20-ig megint csak ültünk, a lábaim továbbra is szörnyen fájtak, de legalább a táj kezdett kikupálódni Észtország felé. Rigában annyi Autószalon van, mint nálunk kínai üzlet, rengeteg. Lettország , Litvánia és Észtország is egy hatalmas alföld, egy hegyet, de még egy dombot se láttam, mindenütt hó, meg fenyőerdők, az út szélén volt kirakva jelzőtábla, ami egy rénszarvast ábrázolt, ez után erősen méregettem az erdőket, hátha előbukkan egy, de csak rókát és őzikéket láttam. Tallin se szép, amit én láttam belőle, ahogy átmentünk rajta busszal, az nem volt túl kecsegtető, állítólag az óvárosa szép.
Tartu már sokkal szebb, ez egy jópofa kis város, nagyon szépek a házak, fából vannak, sokuk színesre festve, vagy téglából. De még annyira keveset láttam Észtországból, hogy nem akarok általánosítani a megtett út alapján. Katre (erasmusos diák volt Miskolcon) várt ránk és segített vinni a cuccokat, megmutatta a kolit, és felkísért minket a szobánkba. A szoba, meg az egész koli elég kórház jellegű, a falak szürkék és üresek, viszont van egy hatalmas nagy ablakunk szép kilátással (a 4. emeleten vagyunk). Az elkövetkezendő egy hetemet a dekorálással fogom tölteni, mert így, úgy érzem magam, mint amikor gyerekként bent feküdtem a kórházban „mandula-kivétel ügyben”. Internet nincs a szobában, ez a legnagyobb szívfájdalmam, le kell menni a földszintre, mert ott van Wifi, de ott meg egy asztal sincs amire a gépet le lehetne tenni, nem állapot ez, úgyhogy nemsokára megyek és valahogy előfizetek a NET-re mert ez így tarthatatlan. Megyek is…
Jan. 26. Keleti Pályaudvar. Indulás.
Anyáék kivittek az állomásra, Judit már ott várt, jókat nevettünk, hogy mekkorák a csomagjaink, amikor vinni kellett persze már nem volt olyan vicces… Már csak egy fél óra volt hátra indulásig és még csak akkor gördült be a vonat, elindultunk, hogy felszálljunk, de még a kalauz nem volt ott és meg kellett várni. Kb 10 perc múlva meg is érkezett. Kéri a jegyünket, odaadom, erre kiderül (basszus még mindig nagyon dühös vagyok ez miatt…), hogy a Miskolci vasútállomáson a jegykiadó nő nem pecsételte le a jegyünket, így jelenleg csak egy sima helyjegy, amivel nem szállhatunk fel. De az ár a totális (helyjegy+jegy) összeget mutatja, tehát a bizonyíték ott van, hogy kifizettük mi a teljes árat, csak az a dilettáns szerencsétlen nem nyomta rá a pecsétet, amúgy hozzáteszem így is 45 percet vett igénybe mire kiadta. Hm… Mindez 20 perccel az indulás előtt. Azt hittem felrobbanok. De a kaller rendes volt, mondta, hogy megpróbál valamit tenni, hogy felszállhassunk. Rohantunk vele a síneken és épen indulni készülő vonatokon keresztül, hogy az irodában Keleti Pu-s pecsétet kapjunk, nagy nehezen sikerült a hivatalos szervektől kikérni. Uh megvan…de jó. Visszarohanunk újból a síneken és a már tényleg induló vonatokon át. Mire megnézi megint a jegyet a kaller és (basszus ez nagyon durva) kiderült, hogy az imádott miskolci jegykiadó kisasszony január helyett februári dátumot írt a jegyre, holott többször el lett neki mondva a pontos dátum, na ez indulás előtt 10 perccel volt és mi még a peronon dühöngtünk és hát na sírtunk, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A kaller száguldott a nemzetközi jegyiroda felé, hogy valamit még tegyen értünk és felülbélyegezzék az egészet. S eközben egy kalauz nő, aki izgult értünk és nyomon követte az eseményeket, elkezdett mesélni az útról: „Ez egy elátkozott vonat, a cseh cigányok rendszeresen betörnek a kabinokba és elrabolják az utasok cuccait, ezért le szoktuk láncolni a kocsikat és a kabinok ajtaját is. Úgy kell tenni, mintha aludnánk és magunk alá kell tenni az értékeinket, úgy talán nem lesz baja. WC-re csak úgy mehetünk ki, ha szólunk a kalauznak, hogy vigyázzon a cuccainkra.” És persze mindez éjszaka történik. Na ezen a ponton már eléggé ideges voltam, a szüleimről persze nem is beszélve. Indulás előtt pár perccel megérkezett a Kalauzunk, aki elrendezte, hogy kivihet minket Varsóba, annyi hogy a szlovák a cseh és a lengyel kallereket le kell fizetnünk, hogy ne problémázzanak a jegyünk miatt, és ő majd ad láncot a kabinunkra. Meg annyit tett hozzá „Amúgy nem iszom, de ez előtt az út előtt mindig kell egy kis pohárka”. Szüleim feldobtak minket és a cuccainkat a vonatra még elbúcsúzni sem volt idő, mert le kellett szállniuk, hiszen bármelyik pillanatban indulhat a vonat. Hát nem így képzeltem el az indulásunkat, nagyon megviselt az egész cirkusz.
Elindultunk, a kalauz jött és kötött velünk egy „üzletet”. Mi adunk eurót, ő lefizeti vele a kallereket és kapunk 3 ágyas zárható biztonságos kabint. Így röppent is a 40 euró a kalauzhoz. Utána egész úton nagyon kedves volt, és ránk-ránk nézet, na hát dörzsölt egy pali volt, őt se kellett félteni. Mindegy nem sájnálom a pénzt, elvileg fel se szállhattunk volna (kb 30 ezer forint veszteségtől, plusz egy hetes késéstől „mentett” meg minket), meg azért nyugodtan tudtunk aludni úgy, hogy be volt zárva a kabinunk. A harmadik utas egy lengyel férfi volt, és tudott angolul, így kicsit beszélgettünk, aztán 11 éjfél között el is aludtunk. Hajnal 3 körül arra ébredtem, hogy láncokkal rohangálnak a vonaton, innen tudtam hogy Csehországban vagyunk… basszus ez őrület, kellett ez az egész nekem?
Megérkeztünk Varsóba, még szerencse, hogy jó helyen szálltunk le és közel volt a buszmegálló, az amúgy 3-5 perces utat fél óra alatt tettük meg, mert nem bírtuk vinni a csomagjainkat. Varsó egy rút város az az igazság, meg úgy amúgy egész Lengyelország (szélsőséges kijelentés, de én ezt láttam). Mindenütt csak A) traktorok-markolók, B)autószalonok-plázák, és C)panelrengetegek váltogatják egymást az út mentén. A hős kallerünk segített leszállni a vonatról, és persze ő is elmondta, hogy mivel Varsót szétbombázták, ne számítsunk nagy látnivalókra. Na de először is megérkeztünk ugye Varsóba, könnyen megtaláltuk a buszpályaudvart majd röpke 12 órát töltöttünk itt várakozással. Uh a szokásos.. csövesek, átutazók, meg rengeteg büfé. Ettünk egy tál meleg ételt, rá kellett jönnöm a választék alapján, hogy a lengyelek nagyon szeretik a húst (egy vega étel se volt) és rengeteg káposztát esznek. Amúgy a kaja elment, érdekes és roppant praktikus, hogy hungarocel poharakban adják a teát és a kávét, ez nagyon tetszett, sokkal jobb, mint a könnyen átforrósodó és eltörő műanyag, ami nálunk van. Elvánszorgott a 12 óra és szálltunk is fel este fél 8-kor a buszra, az út elvileg 13: 20-ig tartott. Aludni nem tudtam, mert a lábaim sehogy se fértek el, szörnyen kimerítő volt félkábán zsibbadó végtagokkal vergődni azon a szűk helyen. De azért itt is értek meglepetések. Amikor Rigába értünk fél hét körül a buszsofőrök mindenkit levezényeltek a buszról, mi nem értettük mi történik, hiszen a jegyünk Tallinig szólt, aztán egy észt csaj odaszólt magyarul, hogy egy óra múlva indul ugyaninnen a Tallinba menő busz. Jó azért utána kérdeztünk több helyen, aztán gyors óraátállítás következett (plusz egy óra van itt, mint otthon). Vártunk egy órát ezen a pályaudvaron is. A Rigai csövesek sokkal büdösebbek, mint a Varsóiak-ennyi volt az össz észrevételem Rigáról. Kicsit pesszimista szemléletű megjegyzéseim vannak, tudom, de ebben a helyzetben elég nehéz volt észrevenni a szépséget. (Kis kitérő: amúgy az egész útra érvényes, hogy ha valakihez angolul szólunk, és az illető nem beszél így, akkor bőszen elkezd magyarázni a saját anyanyelvén, sőt még akár kérdéseket is tesz fel nekünk, mire mi értetlenkedve válaszolunk angolul, és ő válaszol az ő nyelvén. Vicces…) Indultunk is a buszhoz, a sofőr értetlenkedett egy kicsit a jegyünkkel, de aztán sikerült megfejtenie és felszállhattunk. Uh fél 8-tól 13:20-ig megint csak ültünk, a lábaim továbbra is szörnyen fájtak, de legalább a táj kezdett kikupálódni Észtország felé. Rigában annyi Autószalon van, mint nálunk kínai üzlet, rengeteg. Lettország , Litvánia és Észtország is egy hatalmas alföld, egy hegyet, de még egy dombot se láttam, mindenütt hó, meg fenyőerdők, az út szélén volt kirakva jelzőtábla, ami egy rénszarvast ábrázolt, ez után erősen méregettem az erdőket, hátha előbukkan egy, de csak rókát és őzikéket láttam. Tallin se szép, amit én láttam belőle, ahogy átmentünk rajta busszal, az nem volt túl kecsegtető, állítólag az óvárosa szép.
Tartu már sokkal szebb, ez egy jópofa kis város, nagyon szépek a házak, fából vannak, sokuk színesre festve, vagy téglából. De még annyira keveset láttam Észtországból, hogy nem akarok általánosítani a megtett út alapján. Katre (erasmusos diák volt Miskolcon) várt ránk és segített vinni a cuccokat, megmutatta a kolit, és felkísért minket a szobánkba. A szoba, meg az egész koli elég kórház jellegű, a falak szürkék és üresek, viszont van egy hatalmas nagy ablakunk szép kilátással (a 4. emeleten vagyunk). Az elkövetkezendő egy hetemet a dekorálással fogom tölteni, mert így, úgy érzem magam, mint amikor gyerekként bent feküdtem a kórházban „mandula-kivétel ügyben”. Internet nincs a szobában, ez a legnagyobb szívfájdalmam, le kell menni a földszintre, mert ott van Wifi, de ott meg egy asztal sincs amire a gépet le lehetne tenni, nem állapot ez, úgyhogy nemsokára megyek és valahogy előfizetek a NET-re mert ez így tarthatatlan. Megyek is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése