feb.28.

Van pár hihetetlen élményem. Az továbbra is zavarba ejt, hogy a legforgalmasabb úton, a kamiontól kezdve a nagy buszokon át mindenki megáll, ha látja, hogy át akarok menni. Arra gondoltam, milyen veszélyes lehet, hogy ha egy észt eljönne hozzánk és abból kiindulva, hogy a zebrán átmehet, csak úgy elindulna, nagy meglepetések érnék. Sajnos ütöttek már el előttem így embert Miskolcon, szegény azt hitte a zebra azért van, hogy átmenjen rajta, hát az autós másképp gondolta. Az hogy MINDEN kocsma, vendéglő, és még a diszkók is teljesen füstmentesek!!! Persze mindenhol van kijelölt dohányzóhely, Elképesztő, végre egy világ, ahol nem a dohányosok képezik az origót. Teljesen hihetetlen élmény, hogy úgy megyek haza egy szórakozóhelyről, hogy jó illatú a ruhám és a hajam is, és nem a büdösben ülök végig. Ennek így kellene mennie nálunk is. Az óvodások láthatósági mellényt viselnek, ha az utcán sétálnak, a vakokat és gyengénlátókat mindenhol segítik a jelzőhangok, ha át akarnak kelni a zebrákon. A nemzeti sport a kocogás ilyen síbotszerűségekkel, egészen időseket is látok nap mint nap a legnagyobb hóban latyakban rohangálni a kis botjaikkal, volt aki a múltkori kirándulásunkon a balti tengeren futkosott.
Mivel az itteni eddigi életmódom tarthatatlan (hajnal 2-3 körül fekszünk le általában, és olyan hogy délelőtt, már egy jó ideje nem szerepel az általam használt szavak között), ezért elhatároztam, hogy éjfél előtt le fogok feküdni, amikor csak tehetem. Na ja, csak nem számoltam azzal, hogy koliban vagyok. Hajnali háromkor hatalmas nevetésekre és kiabálásra ébredtem, a lengyeleink ( már csak így hívjuk őket, amúgy imádnivalóak) 3 olasz pasival trécseltek a konyhában. Próbáltam visszaaludni, lehetetlen volt. Oké akkor hajnali angolóra, próbáltam megérteni miről is beszélnek. Hát elég hülyeségeket vettem ki, ezért gondolkodtam, most vagy én értek félre nagyon valamit, vagy az úriember aki harciasan győzködi a népet ennyire hülye. Ugyanis: „Minden az olaszoktól származik, MINDEN, a nyelv, a kultúra, ti lengyelek, a lengyel kultúra is az olaszból származik! Mindezt hihetetlenül sok Fucking-gal megtűzdelve. Hm... ez ment 1 órán át hajnalban, oké kiballagok egyrészt inni, másrészt megnézni magamnak ezeket az embereket, harmadrészt jelezni, hogy felkeltettek és mehetnének lassan. Vették a lapot, sűrű bocsánatkérés következett lányaink részéről, persze semmi gond, belefér, nem is ez volt, ami engem érdekelt, hanem hogy angol szövegértésem ennyire csőd, vagy valóban jól értettem a dolgokat. Mint kiderült utóbbi, és jót röhögtünk együtt azon, hogy az olasz hogyan magyarázta a lengyeleknek, hogy a lengyel kultúra az olaszból ered, és hogy hiába dobta be az egyik lány, hogy hát csókolom szláv kultúráról van itt szó, az olasz hajthatatlan maradt, ezt nevezem patriotizmusnak, ennyi erővel magyarázhatnám a francia néger lánynak én is hogy hát hogy lehet ilyen buta, hogy (ennyi „hogy” egy mondatban…) nem tudja, Napóleon igazából magyar volt.
Három hetente rendeznek nekünk nemzeti napokat, most épp cseh és szlovák est volt, ami abból állt, hogy valami szörnyű röviddel köszöntöttek, aztán a nálunk lapcsánka néven emlegetett ételt és leginkább a tortellinihez hasonló tésztát szolgáltak fel, mint cseh és szlovák ételeket. Vicces volt, mert a lengyelek és a magyarok is meg voltak győződve arról, hogy a lapcsánka, krumplibaba (vagy nevezze mindenki, ahogy akarja) az ő ételük, és ezek szerint a szlovákok és a csehek is. Amúgy rossz volt, fűszerek nélkül, félig átsütve. Brrr lehet nem is lapcsánka volt???
Amúgy békésen telnek mindennapjaink, hétfőn szerdán suli, a csütörtököt rendszerint átalszom, úgy ahogy van, mert szerdán mindig buli. Vásárlás a főzéshez, főzés, mosogatás, mosás a mosogatásnál rendszerint összekoszolt ruhát illetően. Gyorsan telnek a napok. A legtöbb időm azzal megy el, hogy tartom a kapcsolatot az otthoni barátokkal, családdal. Heti egy-két alkalommal mozizás az apartmanunkban, legalább 20 ember egy helyen, angolul, angol felirattal, úgyhogy magamat illetően sokszor egészen a fantáziámra kell hagyatkoznom, hogy mi miért történik, és ki kicsoda.
Ami még történés volt a héten, az annyi hogy elmentünk a helyi nemzeti múzeumba. A ruhákon, nemzeti viseleteken, és a halászathoz kötődő részlegen kívül, akár Magyarországon is lehettem volna, rengeteg minden hasonlított.
Na meg a 4 dimenziós mozi. Az vicces volt, gyalogoltunk több, mint egy órát, hóban-szélben, mikor megvettük a kb. 700 Ft-os jegyet és kiderült, a film 4 perces. Igen, nem írtam el, 4 perc. Biztonsági öv, 3Dm-es szemüveg. Az egész egy animáció, ami olyan, mintha ülnél egy hullámvasúton, ami jégből van az antarktiszon, és mozgatják a székedet, meg fúj a szél és esik a hó a teremben, érdekes volt, kb olyan, mint az utunk a moziba. Azt hiszem, maradok a sima filmeknél...

Feb. 22. Influenza és a tenger

Jelen pillanatban így vagyunk:

Itt is influenza lázban ég mindenki. Az első napot átvészeltem. Második nap csak arra gyúrtam, hogy harmadnap elmehessek a többiekkel kirándulni.
A harc kemény volt
Az influenza túlerőben volt.
Több fronton támadt.
Végtagok, fej, torok, derék. Nem válogatott a ledöntő fegyverek között: hidegrázás, izzadás, fej-szemfájás… Így nekem is keményebb eszközökhöz kellett folyamodnom. Fokhagyma, méz, gyógyteák, és ugyan nem értek vele egyet, de néhány vegyifegyvert is bevetettem a láz ellen.
A kirándulás erejéig úgy döntöttünk, tűzszünetet tartunk, én nem eszem több fokhagymát, cserébe ő meghagyja az íz érzékelésem, és megáll a hőemelkedésnél.
A mai harci eszköz nagyon hatásos volt, aludtam és nem vettem róla tudomást. Szerintem visszavonul, persze a romok eltakarítása és újraépítés még tart.
Akkor a kis közjáték után a lényegre is térek: A kirándulás.
Pärnu Észtország nyári „fővárosa”, hisz a Balti-tenger homokos partjain mindenki szívesen lógatja a lábait a vízbe. Mi ezzel ellentétben sétáltunk a Balti-tengeren!!! Naggyon durva… ez fogja magát és befagy télre.
Kis érdekesség róla: „Mivel a dán szorosok elég keskenyek és sekélyek, mintegy 25-35 évbe telik, míg a Balti-tenger vize kicserélődik az Atlanti-óceán vizével. A tengerbe elég sok folyó hordja az édesvizet, ezért a Balti-tenger sótartalma elég alacsony, úgynevezett brakkvíz (édesvíz és sósvíz között). A tengeren gyakorlatilag nincs árapály jelenség. Ezek a sajátosságok is hozzájárultak speciális balti-tengeri állat és növény-fajok kialakulásához”Mikor leszálltunk a buszról első dolgunk volt, hogy megnézzük a tengert. Odaértünk erre látom, hogy föld tenger ég egybeér, minden fehér. Érdekes volt. Itt a tenger:

Aztán kisütött a nap, a jégen nagy volt az élet, sportolók, horgászok, egészen messze bent a tengeren (szó szerint), a helyiek nagyon kemények, épp egy csomó fiatal rendezett focimeccset a parton a hóban nagy zenebona kísérettel, mi majd szétfagytunk és azon gonolkodtam, hogy bírják, közben a Wellcome to Estonia c. dal ment épp. Isten hozott ez Észtország!!!
Ezután utunk célja csupán egy volt: meleg helyen legyünk és együnk valamit. A város híres olasz éttermébe mentünk, mi mást ettünk volna, mint pizzát. Még soha nem láttam olyat, hogy a tésztát 3 milliméteresre készítik, érdekes volt. S mivel egyik kedvenc sütim a tiramisu, így már csak a tiramisu készítésem fejlesztése miatt muszáj voltam megnézni, hogyan készítik itt, mindent a tanulásért….
Pärnu szép város, kis sétáló utcákkal, sok kézműves bolttal, gyönyörű épületekkel. Sokat is fotóztam. A templomok egész Észtországban nagyon szépek, ez már feltűnt, nem annyira egy sablonra épülnek, mint nálunk. Szemezgetek ide is belőlük.


Ráadás:

a sétányon egy kacsa ballagott:

Feb. 19. Fársáng

17-én megtudtuk, hogy 18-án farsangi ramazuri lesz a koliban, úgyhogy sajnos nem volt időnk készülni rá. Igaz, hogy némelyik ruhám felér egy jelmezzel, de ide épp csak a legpraktikusabb darabokat hoztam, köztük a fekete cicagatyát, így lettem, ahogy az észtek mondják: KASSPersze akadt, aki elment a helyi színházba és bérelt ruhát, úgyhogy voltak egész komoly jelmezek is. A negyedik emeleti folyosón volt a buli, így csak ki kellett lépnem az ajtón, és máris jött velem szembe egy srác „ádám kosztümben”, ami tangából és levelekből állt. Macilaci, a Halál egy szupi jó fényképezőgéppel, grófok, és úrhölgyek, Alian, cowboyok, focisták, doktornő s miegymás. Voltunk vagy ötvenen a folyosón, egy-két emberen kívül mind jelmezben.

Három srác hozta a gitárját is Észtországba, így ment a dalolászás, tánc, móka és kacagás. Ez csodás alkalom volt, hogy elkezdjem a NAGY TERV megvalósítását.
(Vagyis, hogy filmet készítsek a nemzetközi diákok életéről, csoportalkotásáról, beilleszkedéséről..stb. Szerintem fantasztikusan izgalmas dolog, hogy itt van 50 ember, aki egyik pillanatról a másikra, kiszakadt a megszokott életéből és egy vadidegen helyen kezdi felépíteni az itteni életét, amiről tudja jól, hogy nem tart tovább 5 hónapnál. Ez az időszak egy külön kis élet az életben. Egy átmeneti állapot, ami mégis hatalmas hatással lesz mindannyiuk életére.)

Van egy holland srác, aki olyan akcentussal beszéli az angolt, hogy soha semmit nem értek abból, amit beszél, de egy rendkívül karakán személyiség és szerintem nagy színfolt a bandában, na ő megragadta a kezemből a mikrofont, és mini interjúkat csináltunk a néppel. Közölte hogy bármikor szívesen segít, többen már fel is ajánlkoztak, hogy szívesen adnak interjút, úgyhogy ezzel remélem nem lesz gond.

Eztán közös erővel rohamoztuk meg jelmezestül, mindenestül az egyik legnépszerűbb szórakozóhelyet. A legfontosabb, hogy minden harmadik szám (ez nagyon jó arány esetemben) szupi volt. Sokat táncoltunk, a farkammal eleinte akadtak problémák, de aztán megoldottam. Még soha nem voltam ilyen helyen, hihetetlenül jól kialakított, fantasztikusan berendezett, tágas. Hatalmas csillárokkal, régi bútorokkal, selyemtapétával, egy tömör ingerlavina a szemnek. Vittem a fényképezőgépet, így tudok nektek mutatni néhány felvételt.

Épp teljes beleéléssel kattintgattam, gondolván végre ezek igazán izgalmas képek lesznek, és micsoda fantasztikus „terep”, mikor az egyik öltönyös biztonsági közölte, hogy ezt nagyon nem kellene. (Pedig nem is volt kirakva figyelmeztetés, hogy nem lehet, vagy csak öntörvényű, szelektív észlelésem bizonyított ismét.) De mindhiába, kényszeres vágyat éreztem, hogy megörökítsem az emeleti részeket, és felülről fotózzam a tömeget, köztük a táncoló grófokat, grófnőket… Végülis mindig is szerettem volna titkosügynök lenni J Folyamatos megfigyelés alatt tartottam a biztonságiakat, mindezt továbbra is macskajelmezben. És igyekeztem látókörön kívül maradni. Az egyik emeleti rész lépcsőjén épp a „hogyan fotózzunk vaku nélkül, hogy ne vegyenek észre” mutatványt hajtottam végre, mikor a lépcső tetején ott tornyosult egy újabb, hát ezek mindenütt ott vannak. Mint aki csak nézelődik ballagtam el mellette, közben olyan „western filmesen” összeakadt a tekintetünk, próbáltam ártatlanul pislogni kettőt, de úgy éreztem magam, mint a macska, akinek a bajszán a titokba megdézsmált tejföl maradványai díszelegnek. De nem szólt semmit, követett egy darabon. Aztán inkább felhagytam a küldetés teljesítésével, mindig is tudtam, hogy rossz titkosügynök lennék… És hát azt hiszem az álcám sem volt épp a megfelelő…

Feb. 14. Wellcome party

Kicsit felháborodva vettem tudomásul, hogy a nekünk rendezett wellcome partira képesek tőlünk 900- 1300 Ft-os belépőt elkérni. Mikor azonban megláttam a helyet, és a snack-et, akkor már olcsónak is tartottam. Hatalmas klubbot béreltek ki nekünk, ahol még a WC is külön látványosság volt a műfüves plafonnal színes csempéivel stb… Minden egyes szeglete pontosan megtervezett, kidekorált. Nagyon igényes hely volt. Mikor olvastam, hogy lesz snack, hm hát azt sem úgy képzeltem, hogy gyümölcstálat (szőlő, ananász, dinnye, körte, alma, csillaggyümölcs…) sajttálat, zöldségtálat mártogatós szósszal, meg melegételes tálakat (rántott sajt falatkák, csirke…) hidegtálat (sonkatekercs, lazac…) értenek „snack” alatt. Hatalmas pozitív csalódás volt, és tudom, hogy azért más a két helyzet de rögtön a következő jutott az eszembe: Basszus a szakesteken (korsó ide, korsó oda) a 3500-4000 Ft-os invit megvétele után az is nagy öröm, ha jut hagyma a zsíros kenyeredre :). Készítettem is fényképeket a terepről (fent), később a buli aktív táncos részénél fontosabbnak tartottam a teljes résztvevő megfigyelés technikáját alkalmazni (jelen esetben őrült tánc a néppel), így nem volt alkalmam fotózni a tömeget. Ugyanis csodák csodájára a kedvenc buli zenéimet játszották, Prodigy, White Stripes, System of a Down, Fatboy Slim…Ez tartott kb ¾ órát már azt hittem végre egy hely, ahol tényleg számomra igényes zenét játszanak, erre hirtelen, mintha elvágták volna bekövetkezett a pálfordulás, és a buli feletti uralmat átvette a TiCü-TiCü zene. Kicsit tűrtük, na jó bevallom még táncoltunk is rá egy cseppet, de mikor a zene alapakkordja az a hangeffekt, ami megegyezik 5 éves Petike „villával a tányéron karcolok” című előadásával, azt hittem kiszakad a fülem. Így a szokásos tartui szállingózó hóesésben ballagtunk haza a lengyel lányokkal együtt, kis hógolyózással megspékelve az utat.
Másnap 11-től a nemzetközi ölelés nap alkalmából elmentünk embereket ölelgetni. Vicces volt, kedves gondolatnak tartom, és felhívja a figyelmet az ölelés fontosságára, jó nem akarok szentimentális lenni, és nem gondolom, hogy hétköznapokon idegeneket kellene ölelgetnünk. De nem szabad egy újabb hülye „divatnapként” leírni. Kép:

Innen mentünk is az egyetemre, orosz óránkkal kapcsolatban tartottak tájékoztatót. Nagyon tetszik az orosz, olyan erőteljes, ha tudnék oroszul, tuti úgy veszekednék, a hangsúlyozása nagyon érdekes. Egy fiatal pasas fog minket tanítani, elsőre ő is szimpatikus. Örülök, hogy ilyen tanáraink lesznek.
Délután városnézésre vittek minket, az idegenvezetőnk egy hiperaktív vicces néni volt, itt a kép róla:
És pár felvétel a városról: Érrezzük az orosz hatást, nemdebár?

Aztán beültünk egy grúz étterembe. Eddig talán csak ömlengős, „ilyen szupi-olyan szupi itt minden” mondatokat hallottatok tőlem. Azért egy kis kultúrsokk beütött nálunk. Ami halmozódott az elmúlt napokban, csak itt fogalmazódott meg igazán. A helyzet az, hogy eddigi tapasztalataim alapján, (szélsőséges kijelentés következik) mi magyarok sehol nem vagyunk a többi „nemzet gyermekéhez” képest, a nyelvtudásunk nekünk a legrosszabb, a mi anyagi helyzetünk a legnehezebb, és kissé periférián érzem magunkat a miatt, hogy nem tudunk ezek miatt lépést tartani a többiekkel. Lehet nincs igazam, lehet csak pont így jöttek ki a dolgok, bár ezzel nyugtatni magam strucc politika lenne. Számomra ezek a különbségek most nagyon érezhetőek a különböző országokból jövő diákok között. És nem magam miatt szomorít, mert boldog vagyok, hogy itt lehetek. Csak úgy összességében keserít el a dolog, hogy ennyire érzem itt, hogy mások hol tartanak, és mi hol vagyunk. Igazából ezeket eddig is tudtam, persze, hogy a németek, svédek, hollandok jobban állnak, csak nem éreztem ennyire a saját bőrömön. Olyan mintha 200 kilósként indulnék el egy maratonon, ami 5 hónapig tart, és minél előbb le kell küzdenem a hátráltató súlyokat, hogy én is együtt futhassak a többiekkel.

Feb.12. Rektori köszöntő

Tegnapelőtt este 6-kor volt a Rektori köszöntő, a szomszéd utcában lévő Múzeumban…Brrr elég rosszul hangzott, gondolkodtam, érdemes-e elmenni egy hivatalos beszédet meghallgatni, úgyis csak formalitás az egész… De hát végülis elindultunk, kíváncsiságtól, s némi unalomtól hajtva. Mikor megérkeztünk (17:45) még senki nem volt sehol, picit meg is lepődtem egy pillanatra, hogy jó helyen és jó időben vagyunk-e, ugyanis előfordult már velem, hogy úgy mentem el kiöltözve szóbeli vizsgára, hogy a helyszínen juttatták eszembe, HaHa.. de hát az holnap lesz…hm… Szóval ilyen élmények után automatikusan magamban keresem a hibát, de nem…egyszerűen csak pontosak voltunk, a többiek hat után érkeztek… Addig mi nézelődtünk a múzeumban… Mikor megláttuk a termet, ahol a ceremónia folyik majd, hát hogy is mondjam...mindjárt megjött a kedvem a rektori köszöntőhöz… Az asztalokon sajttálak, gyümölcsök, és mindenféle falatkák, borral, ásványvízzel, teával, kávéval kísérve. És volt egy külön asztal a sütiknek. Azért a múzeumról is essék szó: Szép volt. J
(Az eseményről mellékelek is képeket) Már csak a szokásos hosszú sekélyes üdvözlő szöveget kell meghallgatni…gondoltam. Mint, kiderült rosszul…A rektor kiállt, mondott 5-6 mondatot és ezzel be is fejezte, itt tudják , hogyan kell bánni a diákokkal. Traccsparti, falatozás, hazamenés.
Tegnap volt két óránk, egy észt nyelv, és egy észt kultúra. A tanáraink nagyon kedvesek, jól beszélnek angolul, érdekes órákat tartanak, a követelmény sem sok, úgyhogy nem lesz ezzel baj. Észt kultúra órán az első kérdés az volt, milyen tapasztalataink vannak Észtországról, mi az, ami először eszünkbe jut róla. A holland srác első mondata, ez volt: „Nagyon-nagyon olcsó”. Erre a 4 tagú magyar szekció, vagyis mi, egyszerre röhögtünk fel. Hát kösz, nekünk nem az. Nekem Észtországról két dolog jut eszembe először, és ebben a sorrendben:
Tej, síkság.
Egyébként valóban nem állíthatom, hogy drágaság van, mondjuk Párizshoz, Londonhoz képest valóban olcsó. Nekünk a koli kétszer annyi, mint Magyarországon, és a menza hiányában a kaja is, ha mondjuk kivételesen nem főzünk magunknak.
Így a következő a terv: Elmegyünk munkát keresni.

Feb. 9. Lengyel magyar két jó barát együtt issza sörét borát.

A mi esetünkben kakaóját és teáját volt… Mellékelt kép jobbra.
Szóval a hétvége kellemesen telt, szombat este bekopogott hozzánk a két lengyel lány, hogy lenne-e kedvünk bemenni velük a városba? Volt. Így egy újabb kocsmában újabb pohár kakaót próbálhattam ki Észtországban. Egy pillanatra elgondolkodtam magamon… úúú ciki vagyok, hogy ilyen helyen kakaót iszok, de mikor az itallapon a rövidek, sörök, és koktélok között megláttam, hogy 10 EEK egy deci tej, azt mondtam, ez az én országom, még a kocsmában is tejet isznak. Egyébként tényleg nagyon szoros kapcsolatot ápolnak az észtek a tejjel, tejtermékekkel. Magyarországon, ha elmegyünk egy plázába ebédelni üdítőket, ásványvizet, és jobb esetben gyümölcslevet ihatunk, itt az ebéd mellé hatalmas kancsókból öntheti magának a nép a tejet, natúr/gyümölcsös joghurtot, kefírt az ebéd mellé. (Nem beszélve ugyanígy a paradicsomléről). Úgyhogy a tejhez képest a magam kis kakaójával még vagánynak is érezhettem magamat. Egyébként nagyon jól éreztük magunkat a lengyel lányokkal, rengeteget nevettünk, és hülye nyelvtörőket tanítottunk egymásnak, kedvencük: Lenin mauzóleum lelinóleumozása. Elterveztük, hogy esténként kártyázgatunk-iszogatunk majd és megyünk konditerembe, úszni, korizni, ilyesmi. Mikor elindultunk, kicsit féltem, hogy megértjük-e majd egymást, s itt most a szó szoros értelemben véve, de semmi baj nem volt az angollal. Nagyon jó fejek, ma este elvileg Dr. House-t nézünk angolul, azért magyar felirattal…
Ma volt az első nap az iskolában. (Témához vágó kitérő:Elég jókat röhögök magamban az ittenieken, meg a többi erasmusoson, mikor panaszkodnak, úúú milyen sok tárgyuk van, pl. 8-9 darab is!!! Hát én mit szóljak mikor 20 alatt még egy félévem sem volt…) Betotyogtunk a terembe, észt nyelv kezdőknek órára, vicces-kedves tanárnőnk mikor meglátta mennyien vagyunk, szegény finoman utalt rá, hogy van másnál is meghirdetve ez a tárgy…Mi nem fogjuk leadni, nekem nagyon szimpatikus volt a hölgyemény, lehet azért is, mert végre egy „hivatalos szerv” akinek értem is a beszédét. Ugyanis volt bennem egy kis félsz, hogy oké, kijöttem ide angolt tanulni, megyeGetGet is… De hogy, hogy fognak engem angolul észtre tanítani, mikor némely középiskolás tanáromnak még magyarul sem sikerült nyelvet oktatnia számunkra…nos ez határozott aggályként merült fel bennem. DE mindent értettem, amit mondott. Azért nem bízom el magam, mert még szó sem volt mély nyelvtani magyarázatokról. Tanárunk megkérdezte jött-e valaki Finnországból vagy Magyarországról, márcsak a közös nyelvcsalád miatt. Szégyenlősen tettem fel a kezem… nehogy már itt nagy elvárásoknak kelljen megfelelnem, csak mert kb. 4 ezer éve volt valami közünk egymáshoz. Mindenki azt hiszi itt, hogy mert sok mindent megért a közös nyelvcsaládba tartozó szomszédjától, ez velünk finn/magyar/észt nyelveket beszélőkkel is így van. Kijelenthetem én egy kukkot nem értek abból, amit az észtek beszélnek. És nem hiszem, hogy egy kicsit is könnyebben fogom megtanulni az észtet, mint mondjuk a holland, vagy olasz csoporttársaim. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy bekebelezzek egy új nyelvet, sajnos egyetem alatt a latin nem férkőzött nagyon a szívembe, és a finnt is csak fél évig heti egy alkalommal tanultam, aminek az össz eredménye a következő: ükszi kakszi kolme, Mine olen opiszkelia. De abban sem vagyok biztos, hogy jól írtam.
Remélem a heti két alkalom nagyobb eredményeket fog hozni nálam az észtet illetően, na meg hát mégis csak Észtországban vagyunk, vagy mifene...

Itt lakunk

Szoba...

Panoráma az ablakunkból...Tartu két főbb jelképével a híddal (balra), és a csiga tornnyal, közöttük a fényképezőgépem :)

Dekorációval már egész barátságos... Konyha

A koli, szürke valóságában

Feb. 6. KulTúrmix

Huh, kicsit lemaradtam, és az utóbbi pár napban annyi minden történt...
Szerdán este épp a koli földszintjén skypoltunk az egyik barátunkkal, mikor kiderült a mellettünk ülő lány is magyar, és ő elmondta, hogy van még itt két magyar, úgyhogy hirtelen öten lettünk. Uh ez már némi önbizalommal töltött el. A több millió magyarhoz képest ez az 5 itt soknak tűnik. Mondta, hogy hallotta, hogy magyarul beszélünk, és megörült, mi is...Aztán én arra gondoltam, lehet azért nem kellett volna olyan hangosan ecsetelnem skypolásközben, hogy haha, mennyire szétfőztük a rizst tegnap...Vicces volt.
Még aznap este meg is érkezett az összes külföldi diák, hiszen másnap kezdődtek a tájékoztató előadások. Mi is kaptunk a megmaradt üres szobába 2 lengyel lányt, nagyon aranyosak, jókat szoktunk beszélgetni. Egyébként a legtöbb cserediák lengyel, sokan vannak, én már legalább 8-10 emberről tudok.
Másnap reggel 10-től kezdődtek az előadások... 13-ig tartottak...angolul... Pf ez még magyarul is sok. Pláne amikor hivatalos ügyekről beszéltek...abból semmit nem értettem. Elég kellemetlen, mikor az előadó poénkodik, az 50 ember egyszerre röhög, én meg még az előző mondatot próbálom megfejteni... Még szerencse, hogy mindent megkaptunk írásban is, remélem mire eltelik 4 hónap és szükségem lesz rá, addigra már le fogom tudni fordítani.
Sok előadót hallgattunk meg, voltak nagyon érdekesek (amiket értettem is !!!) pl. az észt mentalításról, az észt emberekről. Szórakoztatóan, erős öniróniával megspékelve mutatta be saját nemzetét a hölgyemény, többek között ezt a mondat kapott kiemelt szerepet, miszerint az észteknél van egy mondás: "Speaking is silver, silence is gold" Szó szerint : Beszélni ezüst, hallgatni arany. Kaphattunk egy általános jellemzést az észt emberekről, félénkek, nem olyan kommunikatívak stb.. Tehát nem udvariatlanságból, vagy nemtörődömségből nem olyan közvetlenek, egyszerűen csak ilyen a habitusuk, legyünk nyíltak és türelmesek, és dobjuk el a sztereotípiáinkat. Azt hiszem ez volt a lényeg, abból amit mondott. Nekem eddig csak pozitív tapasztalatom van az észtekkel, bár még olyan sok észtet nem ismerek, de elsőre valóban visszahúzódóbbnak és félénkebbnek tűnek, de udvariasak, és kedvesek.
Meghallgattuk az összes előadást, aztán mindenki ment a tutorjával ebédelni, nekünk nincs itt a tutorunk, még nem is láttuk, igazából pont a lényegi dolgokban nem segít így...Tehát csatlakoztunk egy másik tutor csoportjához. Beszélgettem németekel, egy finn lánnyal, mert pont egy asztalhoz kerültünk. Nagyon fárasztó volt a folyamatos koncentráció, hogy megértsem miről beszélnek, de szerintem nekünk is napról napra jobban megy. Este kocsmatúrát szerveztek a tutorok Talányos módon beosztottak bennünket úgy csoportokba, hogy még véletlenül se kerüljünk össze olyannal, akit ismerünk. Így a csoportomban én voltam az egyedüli magyar. Kicsit érdekes volt az elején, mikor egy rockkocsmában üvölt az észt metál és mellette 10 féle nemzetiségű ember 10 féle akcentussal beszél hozzám angolul. Semmit nem értettem, meg hát sok teljesen idegen ember nem oldódik egy pillanat alatt. Azt mondták igyak sok sört, hogy jobb legyen az angolom:), de sajnos inkább beszélek rosszul, mint sört igyak, pedig itt állítólag nagyon jó sör van. A különféle helyszíneken, különféle feladatokat kellett megoldani, ilyen csapatépítő-ismerkedő jelleggel. Mire a második kocsmába értünk már nagy beszélgetésben voltam egy lengyel lánnyal, úgyhogy beindult a dolog, nagyon érdekes volt, hogy ennyi féle ember más-más kultúrális háttérrel, hogyan viselkedik egy ilyen speciális hellyzetben. Persze ebből nem lehet levonni messzemenő következtetéseket, de eddigi tapasztalatom az, hogy a lengyelek nagyon kedvesek, velük vagyok leginkább egy hullámhosszon. Az olaszok mind nagyon kommunikatívak, velük könnyű beszélgetni. Úgyhogy nagyon jól alakult a tegnap este. Most mennem kell..

Feb. 3. Ezek az észtek…

Nagyon elkényelmesedtünk, ma délután egykor keltünk, igaz hajnali 3-kor feküdtünk le. Végülis semmi dolgunk nincs egyelőre. Most 5-én lesz az erasmusos diákoknak tájékoztató rendezve, várom már, mert szeretném megismerni a többi magyart (állítólag vannak még itt).Ma elmentünk bevásárolni, ugyanis minden nap főzünk magunknak, így feleannyiba kerül a kaja, mintha a városban ennénk. És úton a szupermarket felé (jelzem itt én még nem láttam kisüzleteket, mint nálunk a Coop, vagy CBA) megint érdekes dolog történt. Tartu egyik főbb útján akartunk átkelni, már messziről megláttam a zebrát, de jelzőlámpa nem volt. Basszus itt fél óra lesz, mire átjutunk ebben a forgalomban. Hogy lehetnek ilyen hülyék az észtek, hogy ilyen helyre nem raknak ki lámpát… Mire a gondolatom végére értem, éppen a járdaszegély felé mentünk, és még meg sem álltunk a zebra előtt, hogy jelezzük átkelési szándékunkat, már a kb 15 autó (mind a két sávban) egyszerre állt meg nekünk, uh teljesen zavarba jöttem J És megértettem miért nincs szükség a jelzőlámpára. Hát ez is nagy különbség Magyarország és Észtország között, apróságnak tűnik, de szerintem sok mindent elárulhat magáról a mentalitásról.

Feb. 2. I like peace

Tegnapi este nagyon jól alakult. Megmondom őszintén kicsit furcsálltam, hogy már itt vagyunk 3-4 napja és a lakótársaink nem nagyon nyitnak felénk, persze segítőkészek, csak eddig nem beszélgettünk, de tegnap végre a belorusz lány, Aila, most már a nevét is megjegyeztem, bejött hozzánk és átinvitált magához, ahol a barátaival iszogattak, beszélgettek. Ott volt egy indiai fiú, egy észt állampolgárságú orosz srác, és Aila belorusz barátnője. Persze nem maradhatott el a saját nemzeteink zenéinek mutogatása sem. Mi Quimbit mutattunk nekik. Azt hiszem itt következett eddigi „angol pályafutásom” csúcspontja: Fordítsak Quimbit angolra….-erre kért a srác, kíváncsi volt miről szól a dal. „Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek, ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek, kicsit félek, de arra gondolok, vajon mit várok a sorstól, ha hányok az édestől és izzadok a sóstól….” Ezt a mondatot próbáltam meg átkonvertálni. Hát elég vicces volt. Pláne, hogy a Quimbi szövegei sokszor még magyarul sem egyértelműek számomra. Van egy régi zenekar, ami még nagy kedvencem, sajnos nagyon kevesen ismerik, a nevük: War (ajánlom mindenkinek a low rider című számukat), mint háború… Na hát a nagy zenemutogatásban fellelkesülve én elragadtatva közöltem velük, hogy I very-very like War. Aztán sietve hozzátettem, hogy I like peace, so War is a band. Ezen jó sokáig röhögtünk, persze én viccesen hozzátettem, a magyarok ilyen agresszívek, és én is egy Magnumot rejtegetek a szobámban. Nem tudom, így mennyire jön át a szitu, de ott nagyon vicces volt, a lényeg, hogy jót beszélgettünk, legalább fejlődik az angolomJ, ezentúl Quimbi szövegeket fogok passzióból fordítgatni angolra….
Később lementünk az orosz srác szobájába és buliztunk egyet. Amikor rángattak, hogy a Las Ketchup-re táncoljak, kicsit ugyan elbizonytalanodtam, de hát ez a hirtelen jött multikulturalitás annyira magával ragadott, hogy már nem az volt a lényeg, mire bulizunk, hanem az, hogy Együtt.

Jan. 31- Feb. 1. Maxima Hm... Primissima

Kb. 2 órán keresztül vásároltunk tegnap a Maximában, mostanra végre minden megvan, ami kellhet egy normális háztartásba. Szerencsére volt elég időm és mindent áttanulmányozhattam, rengeteg tengeri herkentyűjük van, csigák, rákok, polip, halak, kagyló, kaviár. Olcsóbb, mint otthon, de azért nem mondanám hétköznapi eledelnek itt se, max a halat. Nem tudom írtam-e az itteni kedvenc eledelemről: kohupeema krem, na ez egy nagy találmány, egy tejtermék, ami a joghurt és a krémtúró között van valahol félúton, van ízesített (málna, banán, kakaó…) változatban, nekem a vaníliás jön be nagyon. És most előre röstellem magam a következőkért, de az igazság hű szolgájaként nem hallgathatom el a szörnyű valóságot: Az észt túrórudi jobb. Ez van, el kell fogadni. Ez rövidebb, de dundibb rúd, és a túró hihetetlenül krémes, és csak 36 Ft-ba kerül egy darab. Ezek az észtek tudják mitől döglik a légy gasztronómiai berkekben. És kialakítottak egy nagyon okos rendszert az élelmiszerüzletekben van egy olyan tároló, ahol a leértékelt áruk vannak, amik 1-2 napon belül lejárnak, ezeket nem hagyják a polcokon rohadni ugyanannyiért, mint a frissebbeket (hisz a vevő akkor ugyanannyiért már inkább a frissebbet veszi meg), hanem olcsóbban meg lehet venni, amúgy semmi bajuk, csak meg kell enni/ főzni hamar. Mi vettünk 270 Ft-ért egy csomó szőlőt. Úgyhogy így összességében én nagyon meg vagyok elégedve az itteni árakkal és árukkal. Megint hatalmas szatyrokkal togyogtunk haza, a sok hó, ami hónapok alatt esett, le van taposva, és összefüggő jégpáncélt alkot sok helyen. Elég röhejes, hogy mi araszolgatunk lassan, miközben két 8-9 éves gyerek elrohan mellettünk a jégen, biztos elsőre levágják, hogy újak vagyunk J. Amúgy az autósok is nagyon mások, ha észreveszik, hogy egy gyalogos áll a járda szélén, rögtön megállnak, Miskolcon, kis túlzással, max akkor áll meg az autó, ha már a zebra közepére merészkedtem.
A szobánk egyre emberibb formát ölt, rajzoltam az ágyam fölé egy napocskát, és mindketten vettünk egy-egy nagy kendőt a falra, majd küldök képet róla. Hajnal 2 körül feküdtünk le, aztán 11 körül keltünk. Ma főztem levest, mert itt még nem ettünk, és már nagyon hiányzott. Valószínűleg ezt fogjuk csinálni, hogy egy héten kétszer-háromszor főzünk, máskor elmegyünk a városba, finom az észt kaja, de magyar ízek nélkül nem bírom ki 5 hónapig. Ráadásul nem látom, hogy itt ennének főzeléket, és ez aggasztó, szerencse, hogy én rendelkezem a félborsófőzelék felbecsülhetetlen értékű titkos receptjével, úgyhogy talán így életben maradunk.
Ma igényeltem netet, de csak holnap lehet leadni a kérelmet, a hét közepe felé már lesz netem, és végre interaktívan kommunikálhatunk. Most megyek, mert Judittal tornászunk, nem akarom, hogy a sok kohupeema krem-től a hasam átvegye az irányítást a testem felett.

Jan.30. Winter-time

Az időeltolódást (pedig csak egy óra) még mindig nem szoktuk meg, itteni idő szerint hajnali 1 körül szoktunk lefeküdni (ilyenkor otthon éjfél van), és 11 körül kelünk, úgy érzem mára már sikerült kipihenni az utazást. Meg úgy egyébként is jól esik a semmittevés a vizsgaidőszak után. Tegnap bevásároltunk az itteni nagy szupermarketben (Maxima) így a mai reggeli tojásrántotta lesz J. Még jó hogy a sulikezdés előtt egy héttel kijöttünk, mert sok idő elmegy azzal, hogy egyáltalán feltérképezzük, hol-mit érdemes venni, és enni, mert egyelőre még nem tudtunk főzni. Elmentünk Tartu másik nagy bevásárló központjába, s itt most nem tudok elmenni amellett, hogy fantasztikus ruhák vannak, olyan árban, mint Magyarországon, vagy még olcsóbban is. Életem leggyönyörűbb könyvesboltjában is voltunk, ilyet még sose láttam. Hatalmas nagy, emeletes, a teteje zöldre festve, a könyvek művészi alakzatokba rendezve, a könyvesbolthoz kapcsolódik egy kávézó is. Gyönyörű. Ebédre 1800 Ft-ért ettünk kb. egy marék rizset két szelet hallal, finom volt, de nagyon drága. Ebből okulva ki is kérdeztem a belorusz lányt, hol lehet olcsón enni. Katre is mutatott egy jó helyet, ő olyan, mintha a tutorunk lenne, (az igazi tutorunkat még nem is láttuk), tegnap beültünk vele és a barátnőivel egy pubba, nagyon hangulatos kis hely, és állítólag jók a sörök, hát én kakaót ittam J
Aztán elmentünk városnézésre, megmutatták az egyetemet és környékét, itt láttam először dombot Észtországban. (egyébként a legmagasabb pont olyan 300 m ) Sötét volt és nem fotóztunk annyit, de gondolom lesz lehetőségünk 5 hónap alatt. Amúgy tényleg gyönyörű Tartu, csak várom már a tavaszt, Katre azt mondta majd áprilisban lesz, uh az soká van, és hogy májusban is eshet hó. Hát én hóesésben is meg fogok fürödni júniusban a Balti tengerben, engem nem érdekel… Állítólag kagylók nincsenek a tengerparton, pedig akartam hazavinni.
Azért nem tudtam eddig senkinek sem emilt küldeni, mert nincs net a szobánkban, majd februártól fogok igényelni. A koli földszintjén kialakított előtérben vannak nagy bőr ülőalkalmatosságok és ott van wifi, de itt csak msn-re tudunk fellépni, és az is bizonytalan, az internet nem jön be.
Amúgy Észtország és Magyarország közötti különbség első ránézésre annyi, hogy sík minden, nincsenek dombok, sok fenyőerdő van és sok tó, nincs sokkal hidegebb, mint otthon, csak itt a tél jóval hosszabb, és a nyár nem olyan meleg. Amikor Rigából mentünk busszal Tallinba diónyi nagyságú hópelyhek estek, még sose láttam ilyet. A házak is nagyon mások, sok faház van, amit mondjuk sárgára vagy zöldre festenek vagy téglaházak. És van egy tipikus házforma, de erről majd mellékelek képet. Nincs annyi szupermarket, mint Magyarországon, úgy láttam, hogy a legelterjedtebb hálózat a Maxima, ebben voltunk mi is. Na ez érdekes volt. Az alapvető élelmiszereket és háztartási kellékeket vettük meg. Megyünk, hogy mézet vegyünk, erre látjuk, hogy a nagyrészük magyar, ami meglepő, hogy egy sima virágméz pontosan dupla annyiba kerül, mint otthon, 500 g 900 Ft itt, ugyanakkor egy nagy mosóport is ennyiért vettünk. Szóval az árakról összességében annyit, hogy van, ami sokkal olcsóbb, mint otthon (180 ft-ért vettem egy nagy doboz színes ceruzát- a szoba dekorálásához J), vettem aranyos füzeteket 45 Ft-ért, ezek otthon minimum dupla ennyibe kerülnek. Ma is megyünk, mert tegnap sietni kellett, és most felfedezzük rendesen az egészet. Majd megírom mik a tapasztalatok. Hazaértünk és el is kezdtük dekorálni a szobát, már most sokkal barátságosabb, szerintem pár hét és teljesen belakjuk.
Ha van kérdésetek írjátok meg és válaszolok szívesen!!!

Jan. 29. Asszimiláció

Netet elég baráti áron lehet igényelni, 4000 Ft körül van az első csatlakozási díj és kb havonta még 2000, megvárom míg február lesz, mert van egy olyan gyanúm, hogy még a januárit is képesek lennének kifizettetni velem, remélem a kolival nem így lesz, és nem fognak 3 januári éjszakáért egy egész havi díjat elkérni.
Ma délig aludtunk, most itt délután 7 óra van és már most nagyon fáradt vagyok, több napba telik, mire kipihenem az utat. Elmentünk ebédelni az egyik plázába, nagyon finom ételeik vannak, ez azért megnyugtató, mert abból kiindulva, hogy a nemzeti ételük a véres hurka, nem sok jót reméltem. Önkiszolgáló volt, a levesek és főételek mellett sok saláta és csalogató (szörnyen drága) édességek vetettek ránk kihívó pillantásokat. Mi is rájuk, de ez a kapcsolat az édességek terén egyelőre megmaradt csupán szemezés szinten. Figyeltem az észtek miket, hogyan esznek, és nagyon érdekes, hogy az ebéd mellé az emberek egy nagy pohár tejet vagy paradicsomlevet isznak, esetleg gyümölcslevet. Az árak nem olyan vészesek, de drágábbak, mint mondjuk Miskolcon a gyorséttermekben, és az adag is kisebb. 1000 Ft-ért adnak egy tál ételt, amivel ugyan jól nem laktunk, de éhesek se voltunk már. Miskolcon 700 Ft-ért a Szinvaparkban annyi kínait eszek (pedig kisadag), hogy egész napra elvagyok vele. De ez csak egy példa, lehet pont nem jó helyre mentünk enni, majd ezt is kitapasztaljuk. Na de ami nagyon szembetűnő, hogy mennyivel igényesebbek az üzleteik, a Pesti vagy a Miskolci plázákhoz képest nagy változás, hogy gyönyörű ajándéküzleteik és lakberendezési üzleteik vannak, a kötött ruháknak itt külön kultusza van, gyönyörű kötött holmik vannak, sőt külön nagy üzlet is van, ahol csak fonalakat árulnak, meg a kötéshez szükséges kiegészítőket. Amúgy az árak úgy általában megegyeznek a magyar árakkal, talán egy kicsit drágább, attól függ technikai eszközt, élelmiszert vagy ruhát/ajándékot akarunk venni. Az emberek is igényesebben öltözködnek. Tartu szép város, nagyon barátságos, impozáns régi épületei vannak, Az Emajõgi nevezetű folyó szeli át, fényképezni és kamerázni szégyen és gyalázat, de még nem volt időm. Egyelőre megvettük a legszükségesebbeket: Kaja, pia, fürdőszobai kellékek, és az elmaradhatatlan : Füstölő. Van egy fajta (a kedvencem), amit még Magyarországon is csak néhol sikerül megvennem, na itt az első ajándéküzletben megtaláltam, 450 Ft volt 10 darab, de ez kell ahhoz, hogy szinten tartsam magam. Ami még fontos: Van túrórudi, sőt szupi tejtermékeik vannak, sok érdekes dolog, amit Magyarországon még soha nem ettem…Hm… a következő dolog, amit a sok kaja után veszek egy konditerem bérlet lesz J
Egy belorusz lánnyal meg egy másikkal, akinek még nem tudom a nemzetiségét lakunk az apartmanban, 3 szoba van, mindegyikben 2 ágy, alig várom, hogy megvegyem a papírokat meg színesceruzákat és rajzolhassak valamiket a falra, mert igen ingerszegény a környezetünk jelenleg. Uh a gerincem még mindig fáj a csomagcipelés miatt… Csináltam néhány fényképet, amit fentebb láttok, az a Városház tér.

This is the beginning of the beautyful friendship

Azért írom ezt a kis naplószerűséget, hogy pontosan értesüljetek az itt/velem történő eseményekről, és úgy hiszem nem csak az élményeimet, tapasztalataimat oszthatom meg itt veletek, hanem sok tanulságos történetet is. Ezt a naplót csak azoknak szánom (igen személyes volta miatt), akiknek én küldöm el az elérhetőségét. Igyekszem majd rendszeresen vezetni, képeket mellékelni, és persze személyre szóló emileket is küldeni. Puszi nektek!

Jan. 26. Keleti Pályaudvar. Indulás.
Anyáék kivittek az állomásra, Judit már ott várt, jókat nevettünk, hogy mekkorák a csomagjaink, amikor vinni kellett persze már nem volt olyan vicces… Már csak egy fél óra volt hátra indulásig és még csak akkor gördült be a vonat, elindultunk, hogy felszálljunk, de még a kalauz nem volt ott és meg kellett várni. Kb 10 perc múlva meg is érkezett. Kéri a jegyünket, odaadom, erre kiderül (basszus még mindig nagyon dühös vagyok ez miatt…), hogy a Miskolci vasútállomáson a jegykiadó nő nem pecsételte le a jegyünket, így jelenleg csak egy sima helyjegy, amivel nem szállhatunk fel. De az ár a totális (helyjegy+jegy) összeget mutatja, tehát a bizonyíték ott van, hogy kifizettük mi a teljes árat, csak az a dilettáns szerencsétlen nem nyomta rá a pecsétet, amúgy hozzáteszem így is 45 percet vett igénybe mire kiadta. Hm… Mindez 20 perccel az indulás előtt. Azt hittem felrobbanok. De a kaller rendes volt, mondta, hogy megpróbál valamit tenni, hogy felszállhassunk. Rohantunk vele a síneken és épen indulni készülő vonatokon keresztül, hogy az irodában Keleti Pu-s pecsétet kapjunk, nagy nehezen sikerült a hivatalos szervektől kikérni. Uh megvan…de jó. Visszarohanunk újból a síneken és a már tényleg induló vonatokon át. Mire megnézi megint a jegyet a kaller és (basszus ez nagyon durva) kiderült, hogy az imádott miskolci jegykiadó kisasszony január helyett februári dátumot írt a jegyre, holott többször el lett neki mondva a pontos dátum, na ez indulás előtt 10 perccel volt és mi még a peronon dühöngtünk és hát na sírtunk, hogy ez egyáltalán megtörténhet. A kaller száguldott a nemzetközi jegyiroda felé, hogy valamit még tegyen értünk és felülbélyegezzék az egészet. S eközben egy kalauz nő, aki izgult értünk és nyomon követte az eseményeket, elkezdett mesélni az útról: „Ez egy elátkozott vonat, a cseh cigányok rendszeresen betörnek a kabinokba és elrabolják az utasok cuccait, ezért le szoktuk láncolni a kocsikat és a kabinok ajtaját is. Úgy kell tenni, mintha aludnánk és magunk alá kell tenni az értékeinket, úgy talán nem lesz baja. WC-re csak úgy mehetünk ki, ha szólunk a kalauznak, hogy vigyázzon a cuccainkra.” És persze mindez éjszaka történik. Na ezen a ponton már eléggé ideges voltam, a szüleimről persze nem is beszélve. Indulás előtt pár perccel megérkezett a Kalauzunk, aki elrendezte, hogy kivihet minket Varsóba, annyi hogy a szlovák a cseh és a lengyel kallereket le kell fizetnünk, hogy ne problémázzanak a jegyünk miatt, és ő majd ad láncot a kabinunkra. Meg annyit tett hozzá „Amúgy nem iszom, de ez előtt az út előtt mindig kell egy kis pohárka”. Szüleim feldobtak minket és a cuccainkat a vonatra még elbúcsúzni sem volt idő, mert le kellett szállniuk, hiszen bármelyik pillanatban indulhat a vonat. Hát nem így képzeltem el az indulásunkat, nagyon megviselt az egész cirkusz.
Elindultunk, a kalauz jött és kötött velünk egy „üzletet”. Mi adunk eurót, ő lefizeti vele a kallereket és kapunk 3 ágyas zárható biztonságos kabint. Így röppent is a 40 euró a kalauzhoz. Utána egész úton nagyon kedves volt, és ránk-ránk nézet, na hát dörzsölt egy pali volt, őt se kellett félteni. Mindegy nem sájnálom a pénzt, elvileg fel se szállhattunk volna (kb 30 ezer forint veszteségtől, plusz egy hetes késéstől „mentett” meg minket), meg azért nyugodtan tudtunk aludni úgy, hogy be volt zárva a kabinunk. A harmadik utas egy lengyel férfi volt, és tudott angolul, így kicsit beszélgettünk, aztán 11 éjfél között el is aludtunk. Hajnal 3 körül arra ébredtem, hogy láncokkal rohangálnak a vonaton, innen tudtam hogy Csehországban vagyunk… basszus ez őrület, kellett ez az egész nekem?
Megérkeztünk Varsóba, még szerencse, hogy jó helyen szálltunk le és közel volt a buszmegálló, az amúgy 3-5 perces utat fél óra alatt tettük meg, mert nem bírtuk vinni a csomagjainkat. Varsó egy rút város az az igazság, meg úgy amúgy egész Lengyelország (szélsőséges kijelentés, de én ezt láttam). Mindenütt csak A) traktorok-markolók, B)autószalonok-plázák, és C)panelrengetegek váltogatják egymást az út mentén. A hős kallerünk segített leszállni a vonatról, és persze ő is elmondta, hogy mivel Varsót szétbombázták, ne számítsunk nagy látnivalókra. Na de először is megérkeztünk ugye Varsóba, könnyen megtaláltuk a buszpályaudvart majd röpke 12 órát töltöttünk itt várakozással. Uh a szokásos.. csövesek, átutazók, meg rengeteg büfé. Ettünk egy tál meleg ételt, rá kellett jönnöm a választék alapján, hogy a lengyelek nagyon szeretik a húst (egy vega étel se volt) és rengeteg káposztát esznek. Amúgy a kaja elment, érdekes és roppant praktikus, hogy hungarocel poharakban adják a teát és a kávét, ez nagyon tetszett, sokkal jobb, mint a könnyen átforrósodó és eltörő műanyag, ami nálunk van. Elvánszorgott a 12 óra és szálltunk is fel este fél 8-kor a buszra, az út elvileg 13: 20-ig tartott. Aludni nem tudtam, mert a lábaim sehogy se fértek el, szörnyen kimerítő volt félkábán zsibbadó végtagokkal vergődni azon a szűk helyen. De azért itt is értek meglepetések. Amikor Rigába értünk fél hét körül a buszsofőrök mindenkit levezényeltek a buszról, mi nem értettük mi történik, hiszen a jegyünk Tallinig szólt, aztán egy észt csaj odaszólt magyarul, hogy egy óra múlva indul ugyaninnen a Tallinba menő busz. Jó azért utána kérdeztünk több helyen, aztán gyors óraátállítás következett (plusz egy óra van itt, mint otthon). Vártunk egy órát ezen a pályaudvaron is. A Rigai csövesek sokkal büdösebbek, mint a Varsóiak-ennyi volt az össz észrevételem Rigáról. Kicsit pesszimista szemléletű megjegyzéseim vannak, tudom, de ebben a helyzetben elég nehéz volt észrevenni a szépséget. (Kis kitérő: amúgy az egész útra érvényes, hogy ha valakihez angolul szólunk, és az illető nem beszél így, akkor bőszen elkezd magyarázni a saját anyanyelvén, sőt még akár kérdéseket is tesz fel nekünk, mire mi értetlenkedve válaszolunk angolul, és ő válaszol az ő nyelvén. Vicces…) Indultunk is a buszhoz, a sofőr értetlenkedett egy kicsit a jegyünkkel, de aztán sikerült megfejtenie és felszállhattunk. Uh fél 8-tól 13:20-ig megint csak ültünk, a lábaim továbbra is szörnyen fájtak, de legalább a táj kezdett kikupálódni Észtország felé. Rigában annyi Autószalon van, mint nálunk kínai üzlet, rengeteg. Lettország , Litvánia és Észtország is egy hatalmas alföld, egy hegyet, de még egy dombot se láttam, mindenütt hó, meg fenyőerdők, az út szélén volt kirakva jelzőtábla, ami egy rénszarvast ábrázolt, ez után erősen méregettem az erdőket, hátha előbukkan egy, de csak rókát és őzikéket láttam. Tallin se szép, amit én láttam belőle, ahogy átmentünk rajta busszal, az nem volt túl kecsegtető, állítólag az óvárosa szép.
Tartu már sokkal szebb, ez egy jópofa kis város, nagyon szépek a házak, fából vannak, sokuk színesre festve, vagy téglából. De még annyira keveset láttam Észtországból, hogy nem akarok általánosítani a megtett út alapján. Katre (erasmusos diák volt Miskolcon) várt ránk és segített vinni a cuccokat, megmutatta a kolit, és felkísért minket a szobánkba. A szoba, meg az egész koli elég kórház jellegű, a falak szürkék és üresek, viszont van egy hatalmas nagy ablakunk szép kilátással (a 4. emeleten vagyunk). Az elkövetkezendő egy hetemet a dekorálással fogom tölteni, mert így, úgy érzem magam, mint amikor gyerekként bent feküdtem a kórházban „mandula-kivétel ügyben”. Internet nincs a szobában, ez a legnagyobb szívfájdalmam, le kell menni a földszintre, mert ott van Wifi, de ott meg egy asztal sincs amire a gépet le lehetne tenni, nem állapot ez, úgyhogy nemsokára megyek és valahogy előfizetek a NET-re mert ez így tarthatatlan. Megyek is…