Kissé bonyolult lenne elmagyarázni hogyan is történt, de a lényeg, hogy kint állok egy rám bízott észt anyanyelvű kutyával (Vili) a szomszéd üzlet mellett. A kutyus fantasztikus arc, kedves, érdeklődő, és nem hordozza magán a kistestű ölebek hisztérikus viselkedését. Ámde fenemód kíváncsi, és nehéz volt őt lekötni15 percen keresztül, hogy ne akarjon mindenáron elráncigálni a város másik vége felé. Magyarul hiába próbáltam kommunikálni…semmi. Na mondom neki erre, hogy: Tere! (észtül szia). Lett nagy farok csóválás, redesen fellekesült az észt szóra….Na ezen felbuzdulva észt szókincsem morzsáit kapargattam össze neki. A járókelők számára biztos érdekes lehetett, ahogy egy lány erősen tört észtséggel magyaráz egy kutyának összefüggéstelen mondatokat (mint például: Szia, bocsánat, hogy vagy, napocska, nagyon jó…). Kb 5 percben el is mondtam a kutyának észtül mindent, amit tudok, így ismét csendben vártunk a bolt előtt. Erre jön egy pirosorrú bácsi (erre felé sok van) hetyke bajusszal, és nagyon vigyorog a kutyára. Na ez beszélgetni akar…(Azt hittem a kutyával folytatott „kommunikációt” érdekességben egy darabig nem múlja felül semmi. Tévedtem.) Megáll előttem a bácsi, és kérdez valamit észtül, mondom neki angolul, hogy sajnálom nem értem, erre ő kérdez tovább észtül, én mondom tovább angolul, hogy nem értem, Magyarorszgról jöttem. Erre kérdez tovább észtül, mondom neki Ungarlane! Erre kérdezi RUSSZIA? Mondom neki UNGARI! UNGARLANE! Kérdezi: RUSSZIA…HE? Ezen a ponton gondoltam, hogy feladhatnánk már a beszélgetést, mert ha már észtül mondom, hogy magyar vagyok és úgy sem érti, akkor más gondok is lehetnek itt… (netán némi alkohol zavarja a kommunikációs csatornánk amúgy is keskeny folyamát) Erre kinyögi vigyorogva: ÁÁÁ! BUDAPESZT! Nagy bőszen bólogatok, erre ő ÁÁÁ! TUDENG? -hasonlít s student-re szóval erre is bólogatok. Na megvolt a sikerélmény mindkettőnk számára, aztán ezen a ponton megnyugodott, hogy csak meg tudtunk beszélni pár dolgot, és besétállt az üzletbe… Barátaim kijöttek, így indultunk is. Sétálunk, beszélgetünk, közben a kutya számtalan láthatatlan dolgot üldöz, szimatol, kapar…Ahogy megyünk egy nagyon érdekes észlelési sorozat veszi kezdetét, mely másodperceken belül játszódik le: Észreveszünk egy alvó macskát a járda mellett…Jaj de aranyos! Jaj de aranyos! Jaj, jaj ez nem is mozdul…jaj szegény meghalt, szegény macska, biztos valaki elütötte…
Mondanom se kell egy usánkát készültünk megkönnyezni...
2009. április 20., hétfő
2009. április 18., szombat
ápr. 18. Hello Balassagyarmat! Miskolc! Budapest! Malmö! És az utánozhatatlan Kisbágyon!
Kedves Mindenki! Hiányoztok ám nagyon most már… 3 hónap eltelt, és erős homesickness (nevezzük nevén a gyereket: HONVÁGY kérem szépen) ütötte fel a fejét a Raatuse 22. szürke kollégiumának 418-as szobájában)…Többek között ezen érzés valamint az Euro folyamatos drágulása által vezérelve jelenthetem : MEGVETTÜK A JEGYEKET HAZA! Pontosan június 17-én 23:50-kor érkezünk. Tartu-Riga, Riga-Budapest csak busszal! (én még egyszer fel nem szállok ARRA a vonatra… – ld.: első bejegyzés). Mondjuk a lábaim már a gondolattól is fájnak, hogy 2 napig buszon kell ülnöm. Külön tornagyakorlatokat fejlesztettem ki már az ideutazás során is. Azt hiszem, ha hazaérek Norbi után szabadon, kiadok egy kazettát öregek és 170cm-fölöttiek számára külön lábfej, vádli és felsőcomb gyakorlatok buszülésen kivitelezve, valamint a „Hogyan tartsuk a fejünk alvás közben, hogy ne kapjunk agyrázkódást” külön melléklettel, háttérben egy buszsofőr és egy idős néni csinálná velem a gyakorlatokat…(Copyright 2009. © Szvák Anna) Tuti siker lenne.
A magyar identitásunkat, és hasunkat erősítvén, tegnap ismét elmentünk az Ungarikook-be gulyást enni. Muszáj néha megejteni ezt a röpke 90 perces gyaloglást (oda-vissza), mert az erőspista és a magyar ízek testileg lelkileg feltöltenek, el kell hogy mondjam, az észt konyha úgy általában nem valami ízletes, kevés fűszert (jóformán semmit) nem használnak, és elég jellegtelen ételeik vannak, én még egy igazán jó észt kaját nem ettem itt. Azt mondjuk elismerem, hogy már művészet, hogy hogy tudják úgy összeválogatni az alapanyagokat, hogy a végén teljesen ízmentes ételt kapnak, ehhez tényleg kell tudni valamit, az tény. A sütik azok jók, de főzni azt nem nagyon tudnak. Mióta itt vagyok annyi fokhagymát és hagymát eszek, mint otthon egy évben. Drága mulatság ez, mert kétszer annyi fogkrém is fogy :). De megéri, szomjazom az ízeket!!!! Úgy alapvetően a nők sem olyan háziasak, mint Magyarországon…Muszáj ide csatolnom egy nagyon érdekes történetet az interkulturális kommunikáció témaköréből, aminek nemrég voltunk tanúi. Az egyik itteni magyar barátunk rendszerint rendez filmnézős esteket, mikor is sütünk-főzünk beszélgetünk, és erre meghívja a barátait (német, mari, amerikai, bolgár, észt…). Az egyik alkalommal a német lány sütött nekünk valami nagyon finom francia sütit, erre másnap a magyar házigazda megdicséri, hogy: „Nagyon finomat sütöttél, belőled jó háziasszony lesz!”, és ezt a mondatot a leányzó valami nagy vitával és sértődéssel reagálta le…A magyar házigazda nagy meglepetésére…Aztán, mint utólag kiderült ez egy nagy sértés a német nőknél, és hiába akart bókolni neki a barátunk az egészből ez lett…Remélem azért még látjuk őt…Milyen érdekes, nem? Mondhatnánk erre naivan, hogy pedig mindannyian európaiak vagyunk, ráadásul a németekről van szó ugye…és még is ilyen hihetetlen különbségek okoznak félreértéseket egyébként jó barátok között. Sokat beszéltem erről a témáról külföldiekkel, és tényleg elképesztő tapasztalataik vannak. Például nekem sokáig nagyon rosszul esett, hogy sok nyugat eu-i országból jövő csoporttársam, akivel együtt bulizok, egy szinten lakok a koliban, és együtt tanulunk, az utcán nem is köszön…Aztán rá kellett jönnöm, ez az ő kultúrájuknak valószínűleg nem része. Furcsa dolgok ezek, és kíváncsi lennék vajon ők milyen dolgokat gondolhatnak rólunk…Az ember „kénytelen” nyitottabbá és megértőbbé válni egy ilyen közegben, hiszen van jobb hozzáállás is, mintsem úgy elhaladni egymás mellett, hogy én azt gondolom „Na ez a bunkó már megint nem köszön vissza?!”…Ő meg azt gondolja:” Mit zaklat ez állandóan a köszöngetéseivel?!”
Na kérem, ez aztán kulturális antropológia a javából…
A magyar identitásunkat, és hasunkat erősítvén, tegnap ismét elmentünk az Ungarikook-be gulyást enni. Muszáj néha megejteni ezt a röpke 90 perces gyaloglást (oda-vissza), mert az erőspista és a magyar ízek testileg lelkileg feltöltenek, el kell hogy mondjam, az észt konyha úgy általában nem valami ízletes, kevés fűszert (jóformán semmit) nem használnak, és elég jellegtelen ételeik vannak, én még egy igazán jó észt kaját nem ettem itt. Azt mondjuk elismerem, hogy már művészet, hogy hogy tudják úgy összeválogatni az alapanyagokat, hogy a végén teljesen ízmentes ételt kapnak, ehhez tényleg kell tudni valamit, az tény. A sütik azok jók, de főzni azt nem nagyon tudnak. Mióta itt vagyok annyi fokhagymát és hagymát eszek, mint otthon egy évben. Drága mulatság ez, mert kétszer annyi fogkrém is fogy :). De megéri, szomjazom az ízeket!!!! Úgy alapvetően a nők sem olyan háziasak, mint Magyarországon…Muszáj ide csatolnom egy nagyon érdekes történetet az interkulturális kommunikáció témaköréből, aminek nemrég voltunk tanúi. Az egyik itteni magyar barátunk rendszerint rendez filmnézős esteket, mikor is sütünk-főzünk beszélgetünk, és erre meghívja a barátait (német, mari, amerikai, bolgár, észt…). Az egyik alkalommal a német lány sütött nekünk valami nagyon finom francia sütit, erre másnap a magyar házigazda megdicséri, hogy: „Nagyon finomat sütöttél, belőled jó háziasszony lesz!”, és ezt a mondatot a leányzó valami nagy vitával és sértődéssel reagálta le…A magyar házigazda nagy meglepetésére…Aztán, mint utólag kiderült ez egy nagy sértés a német nőknél, és hiába akart bókolni neki a barátunk az egészből ez lett…Remélem azért még látjuk őt…Milyen érdekes, nem? Mondhatnánk erre naivan, hogy pedig mindannyian európaiak vagyunk, ráadásul a németekről van szó ugye…és még is ilyen hihetetlen különbségek okoznak félreértéseket egyébként jó barátok között. Sokat beszéltem erről a témáról külföldiekkel, és tényleg elképesztő tapasztalataik vannak. Például nekem sokáig nagyon rosszul esett, hogy sok nyugat eu-i országból jövő csoporttársam, akivel együtt bulizok, egy szinten lakok a koliban, és együtt tanulunk, az utcán nem is köszön…Aztán rá kellett jönnöm, ez az ő kultúrájuknak valószínűleg nem része. Furcsa dolgok ezek, és kíváncsi lennék vajon ők milyen dolgokat gondolhatnak rólunk…Az ember „kénytelen” nyitottabbá és megértőbbé válni egy ilyen közegben, hiszen van jobb hozzáállás is, mintsem úgy elhaladni egymás mellett, hogy én azt gondolom „Na ez a bunkó már megint nem köszön vissza?!”…Ő meg azt gondolja:” Mit zaklat ez állandóan a köszöngetéseivel?!”
Na kérem, ez aztán kulturális antropológia a javából…
2009. április 17., péntek
2009. április 10., péntek
04. 10. Még élek
Hát szégyen és gyalázat, hogy már ennyi ideje nem írtam, de egyáltalán nem volt időm.
Meg se próbálom összefoglalni az elmúlt majdnem egy hónapot, mert képtelenség lenne, így csak az elmúlt egy hetem zanzásított verzióját kísérelem meg szavak formájában kódolni felétek.
Az úgy kezdődött, hogy felvettem a kapcsolatot egy magyar lánnyal, aki Tallinban tanul rendező szakon, és végül egy kommuna házában a nappali kanapéján kötöttem ki, körülöttem doboló, gitározó, zongorázó hippiket kamerázva. Ami a kettő között történt az annyi, hogy felpattantam múlt hét szombaton egy Tallinba menő buszra, mondván, hogy segíteni megyek a magyar leányzó készülő filmjének forgatására. Megérkezvén, egy 93-as Tallin térkép segítségével (ami aztán igen jó barátommá vált az egy hét alatt) elnavigáltam magam a Seltsimaja nevezetű szálláshelyemre, ami egy közösségi ház. Általában élet(vagy „csak” simán)művészek lakják, átutazók, akiknek szállás kell egy-két napra, és vannak állandó lakók. Hihetetlen hely, készítettem róla képeket, majd rakok fel. Lehetetlen leírni azt az életstílust, ilyet eddig max csak a filmekben láttam. Az én alvóhelyem, mint mondottam volt a nappali kanapéja volt (közvetlen mellette egy ablak, ami zárt állapotban is kellő friss északi levegőt nyújtott), ami csak azért is érdekes, mert reggelente kb 6-7 körül kellett kelnem, és 2 körül még nagy bulizások folytak, ami egyébként szuper, csak hát alvás, és meleg szűkében a komfortérzetem a simps figurák életmutatójának vörös fázisába került. De elképesztő volt ezek között az emberek között élni. Megérkeztem szombaton, bemutatkoztam az ott lakóknak, erre: ÁÁÁÁ You come from Hungary??? HE? ÁÁÁ GUJASH! Can you cook gujash? És itt nagy „hibát” követtem el, a válaszom IGEN volt. Én kis gyanútlan. Másnap reggel teljes természetességgel közölték velem (jelzem még egyszer, hogy előző nap érkeztem), hogy akkor ma este főzzek, kb 15 emberre. Nem volt választási lehetőség, max annyi, hogy a gulyás helyett paprikáskrumplit javasoltam. A „munkából” hazaérve este 7-kor elkezdtem pucolni a krumplit….15 emberre….megdöntve így saját krumplipucolási rekordomat, ami ezáltal folyamatos 1 órára ugrott. Ezt már nem kívánom megdönteni a jövőben. Így esett az eset, hogy Tallinban, a kis kommuna színes-zajos nappaliában, észtek-finnek-angolok és ki tudja hány nemzet szülötte kanalazta a bödön krumplit. És én aztán fagyos álomba szenderültem a nappali kanapéján.
A forgatás nagyon tanulságos és élvezetes, és legalább ennyire fárasztó volt. Igazi stábbal, igazi színészekkel és sminkesekkel, bár ez egy iskolai projekt, szerintem elképesztően jó felszereléssel rendelkeztek. Ezzel egy régi álmom teljesült, hogy láthattam, hogyan készül egy játékfilm. Voltak hihetetlenül jó, és szörnyen rossz pillanataim ezalatt az egy hét alatt, összességében nehéz volt. Félidőben alvóhelyet cseréltem, és búcsút vettem a Seltsimaja elvarázsolt kis kastélyától. Anna csodaországban… De a fehér nyúl nem vezet sehova, csak a 93-as térkép, ami az utat mutatja, az egyedüli biztos pont ebben a kusza eseménysorban. Bizonyos történéseket még utólag sem tudok értelmezni, arról meg fogalmam sincs mi fog történni a következő percben. Sok furcsa ember, kiszámíthatatlan, váratlan örömök és csalódások. Sok volt ez így egyszerre. Holnap utazok „haza”, Tartuba...
Meg se próbálom összefoglalni az elmúlt majdnem egy hónapot, mert képtelenség lenne, így csak az elmúlt egy hetem zanzásított verzióját kísérelem meg szavak formájában kódolni felétek.
Az úgy kezdődött, hogy felvettem a kapcsolatot egy magyar lánnyal, aki Tallinban tanul rendező szakon, és végül egy kommuna házában a nappali kanapéján kötöttem ki, körülöttem doboló, gitározó, zongorázó hippiket kamerázva. Ami a kettő között történt az annyi, hogy felpattantam múlt hét szombaton egy Tallinba menő buszra, mondván, hogy segíteni megyek a magyar leányzó készülő filmjének forgatására. Megérkezvén, egy 93-as Tallin térkép segítségével (ami aztán igen jó barátommá vált az egy hét alatt) elnavigáltam magam a Seltsimaja nevezetű szálláshelyemre, ami egy közösségi ház. Általában élet(vagy „csak” simán)művészek lakják, átutazók, akiknek szállás kell egy-két napra, és vannak állandó lakók. Hihetetlen hely, készítettem róla képeket, majd rakok fel. Lehetetlen leírni azt az életstílust, ilyet eddig max csak a filmekben láttam. Az én alvóhelyem, mint mondottam volt a nappali kanapéja volt (közvetlen mellette egy ablak, ami zárt állapotban is kellő friss északi levegőt nyújtott), ami csak azért is érdekes, mert reggelente kb 6-7 körül kellett kelnem, és 2 körül még nagy bulizások folytak, ami egyébként szuper, csak hát alvás, és meleg szűkében a komfortérzetem a simps figurák életmutatójának vörös fázisába került. De elképesztő volt ezek között az emberek között élni. Megérkeztem szombaton, bemutatkoztam az ott lakóknak, erre: ÁÁÁÁ You come from Hungary??? HE? ÁÁÁ GUJASH! Can you cook gujash? És itt nagy „hibát” követtem el, a válaszom IGEN volt. Én kis gyanútlan. Másnap reggel teljes természetességgel közölték velem (jelzem még egyszer, hogy előző nap érkeztem), hogy akkor ma este főzzek, kb 15 emberre. Nem volt választási lehetőség, max annyi, hogy a gulyás helyett paprikáskrumplit javasoltam. A „munkából” hazaérve este 7-kor elkezdtem pucolni a krumplit….15 emberre….megdöntve így saját krumplipucolási rekordomat, ami ezáltal folyamatos 1 órára ugrott. Ezt már nem kívánom megdönteni a jövőben. Így esett az eset, hogy Tallinban, a kis kommuna színes-zajos nappaliában, észtek-finnek-angolok és ki tudja hány nemzet szülötte kanalazta a bödön krumplit. És én aztán fagyos álomba szenderültem a nappali kanapéján.
A forgatás nagyon tanulságos és élvezetes, és legalább ennyire fárasztó volt. Igazi stábbal, igazi színészekkel és sminkesekkel, bár ez egy iskolai projekt, szerintem elképesztően jó felszereléssel rendelkeztek. Ezzel egy régi álmom teljesült, hogy láthattam, hogyan készül egy játékfilm. Voltak hihetetlenül jó, és szörnyen rossz pillanataim ezalatt az egy hét alatt, összességében nehéz volt. Félidőben alvóhelyet cseréltem, és búcsút vettem a Seltsimaja elvarázsolt kis kastélyától. Anna csodaországban… De a fehér nyúl nem vezet sehova, csak a 93-as térkép, ami az utat mutatja, az egyedüli biztos pont ebben a kusza eseménysorban. Bizonyos történéseket még utólag sem tudok értelmezni, arról meg fogalmam sincs mi fog történni a következő percben. Sok furcsa ember, kiszámíthatatlan, váratlan örömök és csalódások. Sok volt ez így egyszerre. Holnap utazok „haza”, Tartuba...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
