Kedves Mindenki! Hiányoztok ám nagyon most már… 3 hónap eltelt, és erős homesickness (nevezzük nevén a gyereket: HONVÁGY kérem szépen) ütötte fel a fejét a Raatuse 22. szürke kollégiumának 418-as szobájában)…Többek között ezen érzés valamint az Euro folyamatos drágulása által vezérelve jelenthetem : MEGVETTÜK A JEGYEKET HAZA! Pontosan június 17-én 23:50-kor érkezünk. Tartu-Riga, Riga-Budapest csak busszal! (én még egyszer fel nem szállok ARRA a vonatra… – ld.: első bejegyzés). Mondjuk a lábaim már a gondolattól is fájnak, hogy 2 napig buszon kell ülnöm. Külön tornagyakorlatokat fejlesztettem ki már az ideutazás során is. Azt hiszem, ha hazaérek Norbi után szabadon, kiadok egy kazettát öregek és 170cm-fölöttiek számára külön lábfej, vádli és felsőcomb gyakorlatok buszülésen kivitelezve, valamint a „Hogyan tartsuk a fejünk alvás közben, hogy ne kapjunk agyrázkódást” külön melléklettel, háttérben egy buszsofőr és egy idős néni csinálná velem a gyakorlatokat…(Copyright 2009. © Szvák Anna) Tuti siker lenne.
A magyar identitásunkat, és hasunkat erősítvén, tegnap ismét elmentünk az Ungarikook-be gulyást enni. Muszáj néha megejteni ezt a röpke 90 perces gyaloglást (oda-vissza), mert az erőspista és a magyar ízek testileg lelkileg feltöltenek, el kell hogy mondjam, az észt konyha úgy általában nem valami ízletes, kevés fűszert (jóformán semmit) nem használnak, és elég jellegtelen ételeik vannak, én még egy igazán jó észt kaját nem ettem itt. Azt mondjuk elismerem, hogy már művészet, hogy hogy tudják úgy összeválogatni az alapanyagokat, hogy a végén teljesen ízmentes ételt kapnak, ehhez tényleg kell tudni valamit, az tény. A sütik azok jók, de főzni azt nem nagyon tudnak. Mióta itt vagyok annyi fokhagymát és hagymát eszek, mint otthon egy évben. Drága mulatság ez, mert kétszer annyi fogkrém is fogy :). De megéri, szomjazom az ízeket!!!! Úgy alapvetően a nők sem olyan háziasak, mint Magyarországon…Muszáj ide csatolnom egy nagyon érdekes történetet az interkulturális kommunikáció témaköréből, aminek nemrég voltunk tanúi. Az egyik itteni magyar barátunk rendszerint rendez filmnézős esteket, mikor is sütünk-főzünk beszélgetünk, és erre meghívja a barátait (német, mari, amerikai, bolgár, észt…). Az egyik alkalommal a német lány sütött nekünk valami nagyon finom francia sütit, erre másnap a magyar házigazda megdicséri, hogy: „Nagyon finomat sütöttél, belőled jó háziasszony lesz!”, és ezt a mondatot a leányzó valami nagy vitával és sértődéssel reagálta le…A magyar házigazda nagy meglepetésére…Aztán, mint utólag kiderült ez egy nagy sértés a német nőknél, és hiába akart bókolni neki a barátunk az egészből ez lett…Remélem azért még látjuk őt…Milyen érdekes, nem? Mondhatnánk erre naivan, hogy pedig mindannyian európaiak vagyunk, ráadásul a németekről van szó ugye…és még is ilyen hihetetlen különbségek okoznak félreértéseket egyébként jó barátok között. Sokat beszéltem erről a témáról külföldiekkel, és tényleg elképesztő tapasztalataik vannak. Például nekem sokáig nagyon rosszul esett, hogy sok nyugat eu-i országból jövő csoporttársam, akivel együtt bulizok, egy szinten lakok a koliban, és együtt tanulunk, az utcán nem is köszön…Aztán rá kellett jönnöm, ez az ő kultúrájuknak valószínűleg nem része. Furcsa dolgok ezek, és kíváncsi lennék vajon ők milyen dolgokat gondolhatnak rólunk…Az ember „kénytelen” nyitottabbá és megértőbbé válni egy ilyen közegben, hiszen van jobb hozzáállás is, mintsem úgy elhaladni egymás mellett, hogy én azt gondolom „Na ez a bunkó már megint nem köszön vissza?!”…Ő meg azt gondolja:” Mit zaklat ez állandóan a köszöngetéseivel?!”
Na kérem, ez aztán kulturális antropológia a javából…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése