04. 10. Még élek

Hát szégyen és gyalázat, hogy már ennyi ideje nem írtam, de egyáltalán nem volt időm.
Meg se próbálom összefoglalni az elmúlt majdnem egy hónapot, mert képtelenség lenne, így csak az elmúlt egy hetem zanzásított verzióját kísérelem meg szavak formájában kódolni felétek.
Az úgy kezdődött, hogy felvettem a kapcsolatot egy magyar lánnyal, aki Tallinban tanul rendező szakon, és végül egy kommuna házában a nappali kanapéján kötöttem ki, körülöttem doboló, gitározó, zongorázó hippiket kamerázva. Ami a kettő között történt az annyi, hogy felpattantam múlt hét szombaton egy Tallinba menő buszra, mondván, hogy segíteni megyek a magyar leányzó készülő filmjének forgatására. Megérkezvén, egy 93-as Tallin térkép segítségével (ami aztán igen jó barátommá vált az egy hét alatt) elnavigáltam magam a Seltsimaja nevezetű szálláshelyemre, ami egy közösségi ház. Általában élet(vagy „csak” simán)művészek lakják, átutazók, akiknek szállás kell egy-két napra, és vannak állandó lakók. Hihetetlen hely, készítettem róla képeket, majd rakok fel. Lehetetlen leírni azt az életstílust, ilyet eddig max csak a filmekben láttam. Az én alvóhelyem, mint mondottam volt a nappali kanapéja volt (közvetlen mellette egy ablak, ami zárt állapotban is kellő friss északi levegőt nyújtott), ami csak azért is érdekes, mert reggelente kb 6-7 körül kellett kelnem, és 2 körül még nagy bulizások folytak, ami egyébként szuper, csak hát alvás, és meleg szűkében a komfortérzetem a simps figurák életmutatójának vörös fázisába került. De elképesztő volt ezek között az emberek között élni. Megérkeztem szombaton, bemutatkoztam az ott lakóknak, erre: ÁÁÁÁ You come from Hungary??? HE? ÁÁÁ GUJASH! Can you cook gujash? És itt nagy „hibát” követtem el, a válaszom IGEN volt. Én kis gyanútlan. Másnap reggel teljes természetességgel közölték velem (jelzem még egyszer, hogy előző nap érkeztem), hogy akkor ma este főzzek, kb 15 emberre. Nem volt választási lehetőség, max annyi, hogy a gulyás helyett paprikáskrumplit javasoltam. A „munkából” hazaérve este 7-kor elkezdtem pucolni a krumplit….15 emberre….megdöntve így saját krumplipucolási rekordomat, ami ezáltal folyamatos 1 órára ugrott. Ezt már nem kívánom megdönteni a jövőben. Így esett az eset, hogy Tallinban, a kis kommuna színes-zajos nappaliában, észtek-finnek-angolok és ki tudja hány nemzet szülötte kanalazta a bödön krumplit. És én aztán fagyos álomba szenderültem a nappali kanapéján.
A forgatás nagyon tanulságos és élvezetes, és legalább ennyire fárasztó volt. Igazi stábbal, igazi színészekkel és sminkesekkel, bár ez egy iskolai projekt, szerintem elképesztően jó felszereléssel rendelkeztek. Ezzel egy régi álmom teljesült, hogy láthattam, hogyan készül egy játékfilm. Voltak hihetetlenül jó, és szörnyen rossz pillanataim ezalatt az egy hét alatt, összességében nehéz volt. Félidőben alvóhelyet cseréltem, és búcsút vettem a Seltsimaja elvarázsolt kis kastélyától. Anna csodaországban… De a fehér nyúl nem vezet sehova, csak a 93-as térkép, ami az utat mutatja, az egyedüli biztos pont ebben a kusza eseménysorban. Bizonyos történéseket még utólag sem tudok értelmezni, arról meg fogalmam sincs mi fog történni a következő percben. Sok furcsa ember, kiszámíthatatlan, váratlan örömök és csalódások. Sok volt ez így egyszerre. Holnap utazok „haza”, Tartuba...