Észt zöldségek

Van egy elmaradásom:egyik bejegyzésben már utaltam rá, hogy érdemes lenne kitérni az észt zöldségek felettébb különös megjelenési módjaira. Észt zöldségek alatt most az Észtország üzleteiben kapható zöldségekre gondolok, és nem feltétlen arra, amit maguk termelnek. Na de ezt nem lehet elmondani szavakkal, úgyhogy akkor lássuk miről is beszélek:
Tehát, remélem érzékeljük, hogy az előre becsomagolt, szépen felcímkézett karfiol kisebb, mint a tenyerem, és alig nagyobb egy fokhagymánál. Ez nem egy szélsőséges példa kiragadása az itteni karfiolok nemzetségéből, hanem egy átlag karfiol, melyet a koli melletti Comarketben vásárolhatunk meg, számos hasonló méretű társával együtt, jelzem hihetetlenül magas áron.

Dinnye, ismét tenyérnyi nagyságban... Már a színe majdnem piros is...azért ez segített némileg az azonosításában.
A következő kedvencem a hagymáik,általában ebben a két méretben lehet megvenni... A kettő közötti (normál) méret az fellelhetetlen volt.
Tartuban egy helyen lehet kelkáposztát venni, és ha épp ott is van, akkor maximum két darab... Itt csak a kelkáposzta helyét tudtam lefényképezni. Egyébként meg "luxuscikk"...egy normál fejet legutóbb 800 Ft-ért vettem...
Nem meglepő, ha ilyesmire bukkanunk...
Egyébként egy ehhez kapcsolódó történet, amit az egyik itt élő magyar srác mesélt: Egyszer elment karalábét venni, itt is úgy működik mindenhol a fizetés, hogy a zöldségeket, gyümölcsöket a pénztáros méri le, namost valami horror összeg jött ki a karalábéra, kiderült, hogy a hölgyemény gyömbérnek nézte a karalábét, főhősünk igyekezett felvilágosítani, hogy ez nem gyömbér, hanem karalábé...De a hölgy továbbra se hitt neki. A sorban állt egy férfi, aki zöldségtermesztő volt, ő is mondta már a pénztárosnak, hogy ez egy karalábé, a nő továbbra se hitte el, és hátrament, hogy mekérdezze a főnökét... Végül persze sikerült "karalábéként" megvenni a karalábét.
Ebből következtethetünk, hogy nem valami népszerű zöldség náluk...ahogy a kelkáposzta se...
Citromot nem sikerült fotóznom, de körülbelül úgy néznek ki, mintha Csernobilból importálnák. A paradicsom az a még zöld, de már rohad kategória. Se egy normális narancsot, se egy normális kivit nem sikerült beszerezni 5 hónap alatt...És úgy összességében minden zöldség és gyümölcs nagyon drága minőségtől függetlenül. Még most júniusban is. (jelzem 5 hónap alatt összesen 7-9 nap lehetett, amikor nem kellett kabátot hordanom)
Azt hiszem , tornádóként fogok végigsöpörni nagymamám kertjén. Reszkessen az összes magyar paradicsom!!!! Jövök!!!

május 27.

Gyerekek itt a vég... már babgulyással álmodom...
Pedig nem vagyok egy kolbászos szalonnás "Hej de Rutyu Rutyutyu" magyar, és ráadásul majdnem minden héten ellátogatunk a magyar lángososhoz, de szervezetem magyar sejtjei már fulladoznak az ilyen-olyan hiánytól, és folyamatosan magyar paprikáért kiáltanak, mindez hazám földjétől való meggondolatlan elszakíttatás miatt. Oh érzem ahogy a patriotizmus piros fehér zöld hullámai magukkal ragadnak és kifelé taszigálnak a Raatuse 22-ből. Már látom, hogy a fűszeres ételek hiánya szentimentalizmushoz vezet, ez lehetett a baja Kármán Józsefnek és Goethe-nek is...
A hosszú hallgatás oka a következő képlettel vezethető le: elromlott számítógép+az elmúlt 3 évben készült összes képem elvesztése+internethiány+leromlott egészségügyi állapot+rossz idő = Kezdődő depresszív állapot. Úgyhogy jobbnak láttam, amolyan szentimentálisan elvonulni (tudjátok... a fűszerek) és teljes odaadással megélni fájdalmam. Aztán valamennyire feljavult a gépem, vele együtt a testem (ugyan némi aggodalomra ad okot a kettő bioritmusának hasonlósága). Ráadásul ez a bejegyzés, amit most olvastok másfél hete íródott ( csak valamiért nem lehetett feltenni worldből, és most újra kell gépelnem az egészet) szóval nem tudom mondtam-e már, de ÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚÚtálom a számítógépeket, ők is utálnak engem ezen már nem lehet változtatni (teszem hozzá ők kezdték a balhét nem én).
Visszatérve, a fájdalmam nem volt annyira mély, hogy ne járjak különféle eseményekre. A zöldségekre lehet itt panaszunk (erről még majd bővebben képekkel), de a kulturális élet lenyűgöző Tartuban. Van egy rendezvénysorozat: Kögös-mögös, ami magyar napokat takar (ugyanis ha beszélsz egy észttel és mondod, hogy magyar vagy, az első mondata ez lesz: kögös-mögös és vigyorog hozzá, sokuk azt hiszi, hogy ez jelent is valamit, mert számukra nagyon "magyarosan" hangzik, ezt a szókapcsolatot ők kreálták, ezzel jellemzik a magyar nyelv hangzását). Szóval a Kögös-Mögös-ön belül volt magyar táncház (hatalmas sikerrel), magyar folyóirat bemutató, magyar étel kóstolás, magyar koncertek, filmek... Voltak finn-napok is. Szégyen és gyalázat de a legnagyobb élményem egy pandának öltözött alak volt, aki csokikat osztogatott. Szerintem egy gyereket se hozott annyira lázba mint engem (kivételesen nem a csoki miatt), mert nagggyon cuki volt!!!
Emellett járunk magyar filmklubba (meggyőződésem, hogy a lakótársaink azt hiszik, valami vér nacionalista banda vagyunk, mert ha kérdezik hova mentek, sokszor kapnak olyasmi választ, hogy: magyar est, magyar filmklubb, magyar táncház). De voltunk pl. a múzeumok éjszakáján, ami csúcsszuper volt!!! Kb. 6 múzeumot jártunk végig, volt olyan, amiben már harmadszorra jártam, de még mindig nagyon érdekes. Mellékelek is pár képet.
Egyébként a hazautazásunk áttevődött, 4 nappal előbb érkezünk, ennek roppant racionális oka van: vizsgaidőszak. Sokszor mondják, hogy naiv vagyok, de néha magam számára is meglepő mennyire, valami utópisztikus gondolattól vezérelve felvettem az irodalom szigorlatot...Hát kb. 6-7 vizsgára és 1 szigorlatra lesz 6-7 napom. Ez a nyár is izgalmakkal kezdődik majd...Ezentúl csak úgy fognak hívni: Szvák Anna, A Rettegetttttt!!!
Mit tesz az emberrel az észt levegő?!

Május 2. Szentpétervár

A leglenyűgözőbb város, ahol életemben voltam. Ezt az is alátámasztja némileg, hogy a fényképezőm memória kártyája (500 kép) másfél nap után betelt…Minden sarkon egy hihetetlen történelmi emlékmű, egy hajléktalan, és egy limuzin, ez Szentpétervár. Az Arisztotelészi hármas egység szabályai szerint szegénység és gazdagság egy térben, időben és eseményszálon fut az utcákon. Mindez tökéletes megvilágításban a Nap által, ami kb. este 11 körül megy le. Folyamatosan élvezhető színdarab, elég csak leülni egy buszmegállóban és nézni…mondjuk, ahogy a fekete taxik működnek…Egy felturbózott Lada áll kivilágítatlanul a buszmegálló mellett, egy nő kirakja a kezét (mintha stoppolna) erre a Lada megindul előre, ablak leteker, tárgyalás…Ablak vissza, nő inkább elballag, Lada a Lambadára visszatolat. Nagyit a család lekíséri, nagyi kirakja a kezét, Lada előre, tárgyalás, ajtó -akadva bár- de kinyílik, nagyi bele, család integet. Ladástul, nagyistul, hörgő motorostul el… Ez bevett gyakorlat, amúgy kis buszok rohangálnak a városban, amikre ha fel akarsz szállni integetned kell, egyébként ilyen szellemjáratok ezek, bárhol, bármikor, bármerre, de a legtöbbön van kalauz, akinél megveheted (meg KELL venned) a jegyet.
Katonát és tengerészt legalább annyit láttam az utcán,mint fényképezkedő menyasszonyt, ez a divat, hogy násznépestül mindenestül elvonulnak valamelyik nevezetességhez és műanyag pezsgőspohárból lefetyelnek, miközben készülnek azok a szééép emlékek, amiket majd lehet mutogatni később. A hölgyek ruházatáról inkább meséljenek a képek…
És ez általános…A nők 13 évtől a halálig úgy sminkelik magukat, hogy szerintem a Max Factor egy éves jövedelmének a 20%-át csak Szentpétervár adja. Az épületek, tárgyak és úgy minden sokszor már annyira giccses, hogy szép. Az egész város olyan, mintha egy nagy kiállítás lenne, mindenen egy kis arannyal, mer’ az jóóóó!

Carszkoje Szelo

Vérző Megváltó temploma

AURÓRATéli Palota (+Ermitázs)PicassoMatisse
Az épületeket és villanyoszlopokat mossák (pl. tűzoltó autóval), az utcákat is minden este. Érdekes, hogy rengeteg nőt láttam Magyarországon férfimunkának számító foglalkozást végezni, a felállványozott épületeket festik a magasban. Van munka bőven és akad is, aki elvégezze: 4-5 MILLIÓ ember él itt.
Mi 3 napot töltöttünk Szentpéterváron, ezalatt a főbb nevezetességeket megnéztük, Téli Palota( a benne működő Ermitázs Múzeummmal), Péter-Pál erőd, Feltámadás templom, Izsák székesegyház, Orosz Múzeum, Carszkoje Szelo…Nem maradt ki a naplemente a Finn-öböl partján.
Annyi mindent lehetne mesélni…Ez a város egyszerűen elképesztő, ha valaha is olyan problémátok adódna, hogy van pénzetek, de nem tudjátok hova utazzatok: SzentpéterVár!!!

(utalásféleképpen :) )

Ápr. 20. Észt kutya, piros orr és az „alvó macska”

Kissé bonyolult lenne elmagyarázni hogyan is történt, de a lényeg, hogy kint állok egy rám bízott észt anyanyelvű kutyával (Vili) a szomszéd üzlet mellett. A kutyus fantasztikus arc, kedves, érdeklődő, és nem hordozza magán a kistestű ölebek hisztérikus viselkedését. Ámde fenemód kíváncsi, és nehéz volt őt lekötni15 percen keresztül, hogy ne akarjon mindenáron elráncigálni a város másik vége felé. Magyarul hiába próbáltam kommunikálni…semmi. Na mondom neki erre, hogy: Tere! (észtül szia). Lett nagy farok csóválás, redesen fellekesült az észt szóra….Na ezen felbuzdulva észt szókincsem morzsáit kapargattam össze neki. A járókelők számára biztos érdekes lehetett, ahogy egy lány erősen tört észtséggel magyaráz egy kutyának összefüggéstelen mondatokat (mint például: Szia, bocsánat, hogy vagy, napocska, nagyon jó…). Kb 5 percben el is mondtam a kutyának észtül mindent, amit tudok, így ismét csendben vártunk a bolt előtt. Erre jön egy pirosorrú bácsi (erre felé sok van) hetyke bajusszal, és nagyon vigyorog a kutyára. Na ez beszélgetni akar…(Azt hittem a kutyával folytatott „kommunikációt” érdekességben egy darabig nem múlja felül semmi. Tévedtem.) Megáll előttem a bácsi, és kérdez valamit észtül, mondom neki angolul, hogy sajnálom nem értem, erre ő kérdez tovább észtül, én mondom tovább angolul, hogy nem értem, Magyarorszgról jöttem. Erre kérdez tovább észtül, mondom neki Ungarlane! Erre kérdezi RUSSZIA? Mondom neki UNGARI! UNGARLANE! Kérdezi: RUSSZIA…HE? Ezen a ponton gondoltam, hogy feladhatnánk már a beszélgetést, mert ha már észtül mondom, hogy magyar vagyok és úgy sem érti, akkor más gondok is lehetnek itt… (netán némi alkohol zavarja a kommunikációs csatornánk amúgy is keskeny folyamát) Erre kinyögi vigyorogva: ÁÁÁ! BUDAPESZT! Nagy bőszen bólogatok, erre ő ÁÁÁ! TUDENG? -hasonlít s student-re szóval erre is bólogatok. Na megvolt a sikerélmény mindkettőnk számára, aztán ezen a ponton megnyugodott, hogy csak meg tudtunk beszélni pár dolgot, és besétállt az üzletbe… Barátaim kijöttek, így indultunk is. Sétálunk, beszélgetünk, közben a kutya számtalan láthatatlan dolgot üldöz, szimatol, kapar…Ahogy megyünk egy nagyon érdekes észlelési sorozat veszi kezdetét, mely másodperceken belül játszódik le: Észreveszünk egy alvó macskát a járda mellett…Jaj de aranyos! Jaj de aranyos! Jaj, jaj ez nem is mozdul…jaj szegény meghalt, szegény macska, biztos valaki elütötte…
Mondanom se kell egy usánkát készültünk megkönnyezni...

ápr. 18. Hello Balassagyarmat! Miskolc! Budapest! Malmö! És az utánozhatatlan Kisbágyon!

Kedves Mindenki! Hiányoztok ám nagyon most már… 3 hónap eltelt, és erős homesickness (nevezzük nevén a gyereket: HONVÁGY kérem szépen) ütötte fel a fejét a Raatuse 22. szürke kollégiumának 418-as szobájában)…Többek között ezen érzés valamint az Euro folyamatos drágulása által vezérelve jelenthetem : MEGVETTÜK A JEGYEKET HAZA! Pontosan június 17-én 23:50-kor érkezünk. Tartu-Riga, Riga-Budapest csak busszal! (én még egyszer fel nem szállok ARRA a vonatra… – ld.: első bejegyzés). Mondjuk a lábaim már a gondolattól is fájnak, hogy 2 napig buszon kell ülnöm. Külön tornagyakorlatokat fejlesztettem ki már az ideutazás során is. Azt hiszem, ha hazaérek Norbi után szabadon, kiadok egy kazettát öregek és 170cm-fölöttiek számára külön lábfej, vádli és felsőcomb gyakorlatok buszülésen kivitelezve, valamint a „Hogyan tartsuk a fejünk alvás közben, hogy ne kapjunk agyrázkódást” külön melléklettel, háttérben egy buszsofőr és egy idős néni csinálná velem a gyakorlatokat…(Copyright 2009. © Szvák Anna) Tuti siker lenne.
A magyar identitásunkat, és hasunkat erősítvén, tegnap ismét elmentünk az Ungarikook-be gulyást enni. Muszáj néha megejteni ezt a röpke 90 perces gyaloglást (oda-vissza), mert az erőspista és a magyar ízek testileg lelkileg feltöltenek, el kell hogy mondjam, az észt konyha úgy általában nem valami ízletes, kevés fűszert (jóformán semmit) nem használnak, és elég jellegtelen ételeik vannak, én még egy igazán jó észt kaját nem ettem itt. Azt mondjuk elismerem, hogy már művészet, hogy hogy tudják úgy összeválogatni az alapanyagokat, hogy a végén teljesen ízmentes ételt kapnak, ehhez tényleg kell tudni valamit, az tény. A sütik azok jók, de főzni azt nem nagyon tudnak. Mióta itt vagyok annyi fokhagymát és hagymát eszek, mint otthon egy évben. Drága mulatság ez, mert kétszer annyi fogkrém is fogy :). De megéri, szomjazom az ízeket!!!! Úgy alapvetően a nők sem olyan háziasak, mint Magyarországon…Muszáj ide csatolnom egy nagyon érdekes történetet az interkulturális kommunikáció témaköréből, aminek nemrég voltunk tanúi. Az egyik itteni magyar barátunk rendszerint rendez filmnézős esteket, mikor is sütünk-főzünk beszélgetünk, és erre meghívja a barátait (német, mari, amerikai, bolgár, észt…). Az egyik alkalommal a német lány sütött nekünk valami nagyon finom francia sütit, erre másnap a magyar házigazda megdicséri, hogy: „Nagyon finomat sütöttél, belőled jó háziasszony lesz!”, és ezt a mondatot a leányzó valami nagy vitával és sértődéssel reagálta le…A magyar házigazda nagy meglepetésére…Aztán, mint utólag kiderült ez egy nagy sértés a német nőknél, és hiába akart bókolni neki a barátunk az egészből ez lett…Remélem azért még látjuk őt…Milyen érdekes, nem? Mondhatnánk erre naivan, hogy pedig mindannyian európaiak vagyunk, ráadásul a németekről van szó ugye…és még is ilyen hihetetlen különbségek okoznak félreértéseket egyébként jó barátok között. Sokat beszéltem erről a témáról külföldiekkel, és tényleg elképesztő tapasztalataik vannak. Például nekem sokáig nagyon rosszul esett, hogy sok nyugat eu-i országból jövő csoporttársam, akivel együtt bulizok, egy szinten lakok a koliban, és együtt tanulunk, az utcán nem is köszön…Aztán rá kellett jönnöm, ez az ő kultúrájuknak valószínűleg nem része. Furcsa dolgok ezek, és kíváncsi lennék vajon ők milyen dolgokat gondolhatnak rólunk…Az ember „kénytelen” nyitottabbá és megértőbbé válni egy ilyen közegben, hiszen van jobb hozzáállás is, mintsem úgy elhaladni egymás mellett, hogy én azt gondolom „Na ez a bunkó már megint nem köszön vissza?!”…Ő meg azt gondolja:” Mit zaklat ez állandóan a köszöngetéseivel?!”
Na kérem, ez aztán kulturális antropológia a javából…

Képek Tallinról

04. 10. Még élek

Hát szégyen és gyalázat, hogy már ennyi ideje nem írtam, de egyáltalán nem volt időm.
Meg se próbálom összefoglalni az elmúlt majdnem egy hónapot, mert képtelenség lenne, így csak az elmúlt egy hetem zanzásított verzióját kísérelem meg szavak formájában kódolni felétek.
Az úgy kezdődött, hogy felvettem a kapcsolatot egy magyar lánnyal, aki Tallinban tanul rendező szakon, és végül egy kommuna házában a nappali kanapéján kötöttem ki, körülöttem doboló, gitározó, zongorázó hippiket kamerázva. Ami a kettő között történt az annyi, hogy felpattantam múlt hét szombaton egy Tallinba menő buszra, mondván, hogy segíteni megyek a magyar leányzó készülő filmjének forgatására. Megérkezvén, egy 93-as Tallin térkép segítségével (ami aztán igen jó barátommá vált az egy hét alatt) elnavigáltam magam a Seltsimaja nevezetű szálláshelyemre, ami egy közösségi ház. Általában élet(vagy „csak” simán)művészek lakják, átutazók, akiknek szállás kell egy-két napra, és vannak állandó lakók. Hihetetlen hely, készítettem róla képeket, majd rakok fel. Lehetetlen leírni azt az életstílust, ilyet eddig max csak a filmekben láttam. Az én alvóhelyem, mint mondottam volt a nappali kanapéja volt (közvetlen mellette egy ablak, ami zárt állapotban is kellő friss északi levegőt nyújtott), ami csak azért is érdekes, mert reggelente kb 6-7 körül kellett kelnem, és 2 körül még nagy bulizások folytak, ami egyébként szuper, csak hát alvás, és meleg szűkében a komfortérzetem a simps figurák életmutatójának vörös fázisába került. De elképesztő volt ezek között az emberek között élni. Megérkeztem szombaton, bemutatkoztam az ott lakóknak, erre: ÁÁÁÁ You come from Hungary??? HE? ÁÁÁ GUJASH! Can you cook gujash? És itt nagy „hibát” követtem el, a válaszom IGEN volt. Én kis gyanútlan. Másnap reggel teljes természetességgel közölték velem (jelzem még egyszer, hogy előző nap érkeztem), hogy akkor ma este főzzek, kb 15 emberre. Nem volt választási lehetőség, max annyi, hogy a gulyás helyett paprikáskrumplit javasoltam. A „munkából” hazaérve este 7-kor elkezdtem pucolni a krumplit….15 emberre….megdöntve így saját krumplipucolási rekordomat, ami ezáltal folyamatos 1 órára ugrott. Ezt már nem kívánom megdönteni a jövőben. Így esett az eset, hogy Tallinban, a kis kommuna színes-zajos nappaliában, észtek-finnek-angolok és ki tudja hány nemzet szülötte kanalazta a bödön krumplit. És én aztán fagyos álomba szenderültem a nappali kanapéján.
A forgatás nagyon tanulságos és élvezetes, és legalább ennyire fárasztó volt. Igazi stábbal, igazi színészekkel és sminkesekkel, bár ez egy iskolai projekt, szerintem elképesztően jó felszereléssel rendelkeztek. Ezzel egy régi álmom teljesült, hogy láthattam, hogyan készül egy játékfilm. Voltak hihetetlenül jó, és szörnyen rossz pillanataim ezalatt az egy hét alatt, összességében nehéz volt. Félidőben alvóhelyet cseréltem, és búcsút vettem a Seltsimaja elvarázsolt kis kastélyától. Anna csodaországban… De a fehér nyúl nem vezet sehova, csak a 93-as térkép, ami az utat mutatja, az egyedüli biztos pont ebben a kusza eseménysorban. Bizonyos történéseket még utólag sem tudok értelmezni, arról meg fogalmam sincs mi fog történni a következő percben. Sok furcsa ember, kiszámíthatatlan, váratlan örömök és csalódások. Sok volt ez így egyszerre. Holnap utazok „haza”, Tartuba...