6-an vettük meg a repjegyet végül csak 3-an mentünk. Szállást nem foglaltunk, kocsit nem foglatunk, tervünk nem volt, csak annyi, hogy felszállunk a repülőre, aztán majd leszállunk. A kettő közötti lenyűgöző repülés számomra mindig nagy élmény, most azért a 10perces légörvényben való rázkódás mondhatni még érdekesebbé tette az utat. A végrendelet szó túl gyakran hagyta el a szánkat eme rövid időintervallum alatt. 3óra levegőben töltött izgalom után megérkeztünk. Kicsit borult volt az ég, de a dániai hideg után jólesett végre melegebb helyen lenni, mindenhol pálmafák és rengetegféle zöldellő növény, virágok. Álltunk, hogy akkor most hogyan tovább,merrefelé induljunk. Próbáltunk kocsit bérelni,de sokkal drágább volt, mint amire számítottunk, úgyhogy buszra szálltunk és beutaztunk Alghero központjába. Ahol ünnep lévén természetesen minden zárva volt a Mcdonald's-ot leszámítva persze. Elindultunk, hogy szállás és valami ennivaló után nézzünk és egy 2órás kóválygás után mindkettőt letudtuk. Az első nap estéjén így körbejártuk Alghero óvárosát, megnéztük a gyönyörű naplementét a tengerparton, pizzáztunk...hát a szokásos giccses dolgok, amiket egy turista véghezvihet egy mediterrán nagyvárosban.
Másnap (húsvét hétfő)elindultunk megint, és megint nem tudtuk merre menjünk. Álltunk az utcán a csomagokkal és tanakodtunk. Végül úgy döntöttünk elmegyünk Porto Torres-be, mert jókat hallottunk róla. Sassariba kellett mennünk vonattal, eddig nem is volt baj, ellenben mikor megérkeztünk szembesülnünk kellett a szörnyű ténnyel, hogy a közlekedés az ünnep miatt kómában van, és nem ad életjelet csak várhatóan kedden éled fel újra. Így történt, hogy lestoppoltunk P.Torres-be, ami annyira nem volt egyszerű, mert valamiért az autósok nem mutattak nagy hajlandóságot a transzportálásunk megsegítését illetően. Először egy idősebb hölgy állt meg nekünk, és vitt el utunk feléig, aranyos volt, egy szót nem beszélt angolul (mint ahogy a Szardinián lakók közül senki, még aki turizmussal foglalkozik is, sokszor egyáltalán nem beszél nyelveket, másodjára pedig egy hihetetlenül édi bácsi, egy pici, rozoga kocsival. Kiderült, hogy pont Porto Torresben lakik, úgyhogy végül szerencsésen megérkeztünk. Az út nagyon vicces volt, mert a magyar srác folyamatosan kérdezgette angolul (habár már az első másodpercben kiderült, hogy a bácsi nem beszéli a nyelvet)és mégis végigbeszélték az utat, a srác kérdezett angolul (pl milyen focicsapatnak drukkol a bácsi), a bácsi válaszolt olaszul,mondjuk a tengerről. Látszott hogy mindketten teljesen másról beszélnek, de mégis folyamatosan végig kommunikáltak, és nagyon elégedettek voltak magukkal :). Mikor megérkeztünk, a bácsi körbevitt minket kocsival a városon és elmutogatta mi hol van, aztán mondta hogy igyunk meg egy kávét, gondoltuk persze, legalább fizetünk neki egy egyet. Jelzem életemben nem ittam még ilyen pici kávét 11 ml-nél (átlag körömlakkos üveg:) ) nem volt több az biztos, de nagyon finom volt, ráadásul akárhogy győzködtük a bácsit, hogy mi akarunk fizetni, nem hagyta és még ezek után ő hívott meg minket. Aztán elváltak útjaink, de egy nagyon kedves embert ismerhettünk meg.
És itt következett a napi procedúra legnehezebb része: mászkálni a csomagjainkkal és szállást keresni. Szerencsére nagyon hamar találtunk méghozzá hotelt és 15 E-ért/fő, megvolt az öröm, az erkélyünkről ráláttunk a tengerre, csodálatos volt. Minden reggel a tengerparton reggeliztünk vagy vacsoráztunk, hát én teljesen el voltam varázsolva. Két napot töltöttünk Porto Torresben, végigjártuk a város nevezetességeit, köztük egy ezer éves bazilikát:
És persze egy napot töltöttünk azzal, hogy fetrengtünk a tengerparton, az idő szerencsére végig jó volt. néha esett az eső, de ennek ellenére sütött mondjuk a nap, és lehetett sétálni. Olyan 18-25 fok körül mozgott a hőmérséklet ami nekem teljesen tökéletes, mert nem szeretek tűző napon kirándulgatni, ennek ellenére sikerült rákvörösre leégetnem az arcomat, ennek megfelelően Shrimp-nek (rák) szólítottunk az elkövetkező napokban, miután hazaérkeztünk már csak az orrom volt piros, így stílusosan a karácsonyi dalokból jól ismert, Rudolf-ra (a piros orrú rénszarvasa a télapónak)kereszteltem magamat, és megállapítottuk, hogy a Szvák Rudolf nagyon tetszetősen is cseng. :)
Szerdán elhatároztuk, hogy elmegyünk Santa Teresába, mert a magyar srác el akar menni Korzikára és onnan közel van komppal, meg azt hallottuk gyönyörű hely. Hát valóban. Az egy hét alatt minden nap azt hittem, hogy már szebb tengerpartot nem találunk, de mégis sikerült mindig. Santa Teresán ismét indult a "Hol alszunk ma" projekt, és végigjártuk az összes Bed&Breakfest-et (legolcsóbb szállásfajta az olyan jellegű turistáknak, mint mi), de nagyon drágák voltak, elkezdtük nézni a hoteleket is, habár azok mindig drágábbak, de gondoltuk egy próbát megér. Több hotelt is végigjártunk mindenhol 25-30 E-ért lett volna egy éjszaka. Végül találtunk egy nagyon szép hotelt, ahol lealkudtuk az árat 20E-ra reggelivel együtt, ami egészen barátinak mondható, nem beszélve arról, hogy a tulaj valami eszméletlenül aranyos-kedves bácsi volt, aki amatőr fotós létére fantasztikus kis kiállítás rittyentett a hotelben a saját képeiből, amik a tengerpartokon tömegében fellelhető különféle formájú gránitsziklákat ábrázolnak, úgy hogy mondjuk kutyát, medvét, emberi arcot stb ábrázoló kőtömböket keresett és örökített meg. A bácsi 20-30 éven keresztül dolgozott nagy turista hajókon így nagyon jól beszélt angolul, rengeteg története volt, többek között az egyik reggelinkkor (minden reggel odajött beszélgetni) közölte, hogy találkozott Alfred Hitchcock-kal és a feleségével, és sokat beszélgettek viccelődtek együtt. Hát most már elmondhatom, hogy ismerek olyan embert, aki ismerte Hitchcock-ot :)
Ez a hotel volt az utolsó szállásunk, 3éjszakát töltöttünk itt, reggelikor a nagy üveg ablakokon keresztül látható citromfával szemben ültem mindig, ami a kertben éldegélt sok görög teknőssel körülvéve. Paradicsomi állapotok...Nincs mese, Szardiniára kell költöznöm. Teknősök, narancs,mandarin és citromfák a kertekben, a kála úgy nő mindenhol mint nálunk a pitypang.
Annyit tudni kell Santa Teresa homokos tengerpartjáról, hogy 2000 akárhányban elnyerte Olaszország legszebb tengerpartja címét (ezt a hoteles bácsi mondta nekünk), egyébként meg el is hiszem, mert olyan kék vizet én még nem láttam gyönyörű, csak hát annyit tudni kell, hogy a tenger ilyenkor kb.14fokos, és nem fürdik benne senki. Khöm-khöm! Vagyis hát azért akadt jelentkező :)
Nem bírtam magammal, annyira szép volt és csábító, hogy muszáj voltam úszni benne, a többiek addig a parton napoztak, vagy felfedezték a fantasztikus gránitsziklákkal körülvett dombjait a tengerpartnak. Aztán közösen elmentünk túrázni. Elgyalogoltunk a szomszéd városba, és újabb tengerpart szakaszokat hódítottunk meg. Mikor már tényleg azt hittem, hogy a Santa Teresa partjánál nincs szebb, akkor jött Capo Testa és megdöntött minden rekordot.
Itt volt a leglenyűgözőbb, a legkékebb, a legtisztább a tenger, itt voltak a leghihetetlenebb gránit tömbök (eszméletlen formákat vesznek fel), itt volt a legtöbb kagyló, korall, csiga, és tengeri sün. Mint ismeretes órákat vagyok képes eltölteni kövek, kagylók nézegetésével, hát el lehet képzelni hogyan hatott rám ez. Órákon át csak feküdtünk ezen a parton, vagyis hát én keményen dolgoztam a kagylógyűjtés ügyén, és mikor már elfáradt a szemem, heveredtem le pihenni. Aztán meglátogattunk egy másik várost is. Kísérteties volt, tudni kell, hogy a turistaszezon május végétől indul be, és április elején-közepén nem nagyon látni turistákat, ez a város teljesen kihalt volt, a tengerparton az előző szezonról maradt "turistahulladék" napozott kitartóan, várva, hogy eltakarítsa valaki. Itt nem is időztünk sokat, visszasétáltunk Santa Teresára. Eldöntöttük, hogy eszünk valami helyi specialitást a közeli étteremben. Én a ravioli mellett döntöttem. Na most képzeljetek el egy nagyon finom túrós derelyét paradicsomszósszal leöntve :).
Elég furán hangzik, de tényleg nem volt rossz (vagy csak én voltam túl éhes). Másnap pedig indultunk visszafelé Alghero-ba, a 3órás buszút az egyik legszebb emlékem, végig Szardinia Északi tengerpartján visz a szerpentin, és folyamatosan látni a tengert, a különféle partokat, és lenyűgöző városokat, kikötőket. Alghero felé menet Sassari központjában is körülnéztünk, ez a sziget 2. legnagyobb városa. Eszméletlen mennyiségű szenegáli betelepülővel, akik az utcákon bizniszelnek mindenféle kacatokkal, az egyikkel beszélgettem, mikor a többieket vártam az egyik üzlet előtt, képben volt Budapestet illetően, mondta is, hogy szívesen eljönne Magyarországra. Én mondtam, hogy valóban szép ország, de azért nem nyomtam a kezébe meghívót.
Alghero-ba érve megvacsoráztunk a tengerparton, megnéztük a naplementét, és elindultunk a repülőtérre, ahol utolsó éjszakánkat kívántuk eltölteni, mivelhogy a gépünk reggel fél 7-kor indult, és már 6 előtt ott kellett lenni. Hát mi ott voltunk.
Annyira ott, hogy a repülőtér padlóján aludtunk mindhárman:)Méghozzá illegálisan, mivelhogy el kellett volna hagyni a repteret éjfélkor, csak az egyik biztonsági őr megengedte, hogy ott aludhassunk. Annyira kényelmetlen vas székek voltak, hogy azokon nem lehetett aludni, én mondjuk először a csomagszállító/mérő szalagra heveredtem, ami kifejezetten kényelmes volt ( a vasszékhez képest mindenképp), azonban arra ébredtem, hogy valaki bökdösi a lábfejem, egy rendőrféle ember volt, aki minden bizonnyal nem értesült a biztonsági őrtől arról, hogy mi ott éjszakázunk, úgyhogy mindannyiunktól elkérte az útlevelünket. Én már láttam lelki szemeim előtt, ahogy a szüleim jönnek látogatni a szardiniai börtönbe. Aztán 15 perc elteltével visszakaptuk az útlevelünket, nem mondtak semmit, szóval szerintem csak rutinellenőrzés volt. A repülőút hazafelé gördülékeny volt, az ordító csecsemőket leszámítva, akiktől senki nem tudott aludni. Ilyenkor mindig elcsodálkozok, hogy egy olyan kis édi lény, hogy tud magából ekkora hatalmas szörnyű visítást kiadni. Úgyhogy be kellett érnünk a reptéren alvással eltöltött egy órával. Aztán jöttek értünk kocsival a repülőtérre, szóval hamar hazaértünk. Összességében elmondhatom, hogy nagyon boldog vagyok, hogy elmentem, még sose láttam ilyen gyönyörű természeti környezetet, a tengerpartok, az illatok, a naplementék és a kedves emberek mindig velem lesznek. Szentimentális befejezés, de ezek után a csodák után mit mondhatnék mást. (Nem lehet folyton a pókirtó akcióimról beszélni).
Rengeteg kép van még, de most sajnos nincs időm többet feltenni. Holnap utazunk Amszterdamba! Úgy érzem ez is érdekes beszámoló lesz majd :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése